Úgy néz ki a helyzet, hogy nem lesz több könyv az írónő megmarad a háromnál...legnagyobb sajnálatomra.
Tehát a Smaragdzöld szépen pontot tesz a történet végére, a szálakat elvarrták, a történetet lezárták.
Lucy és Paul külön történetéből egyértelműen kiderül, hogy mi lesz az egyik csavar a befejező részben, így azon nem tudtam túlságosan meglepődni.
A végén kiderül, hogy a gróf hogyan vágta át az Őrzőket és, hogy mit akart ő eredetileg ezzel az egész vérgyüjtögetéssel és az egész kronográfos dologgal, ami szintén nem volt meglepő, mert a bölcsek köve köztudottan halhatatlansággal ruházza fel az embert, így Saint Germain törekvései nekem egy picit túl egyértelműek voltak. De viszont! A gróffal kapcsolatban megismerhettünk egyik másik nagy csavart, ami pedig nagyon nagyot ütött. A gróf nem is annyira halott, mint amennyire napjainkban hinnénk és természetesen a kiléte egy ideig rejtély, de mikor rájönnek igencsak nagyot néztem.
Mr. Bernhard kilétéről is kiderül egy-két dolog, bár az szinte a legutolsó sorokban jelenik meg és az ember lányának álla, akkor sem esett kisebbet, mikor a rejtélyes komornyik kilétére fény derült (basszus :D)
Gwendolyn néha elég idegesítően viselkedett, néha tényleg szánni való volt, a nyafogása kicsit túlontúl sok az előző könyvekhez képest, de nagyon jó humora továbbra is.
Gideon nekem végig közömbös maradt. Semmivel sem kedveltem meg jobban, de a továbbiakban sem lett ellenszenves.
Leslie-t pedig már az előző kötetekben sem favorizáltam. Kicsit túlságosan is túlerőltette a legjobb barátnő szerepét. Gwendolyn helyében én egy párszor legszívesebben rászóltam volna már, hogy " Álljál már le basszus, hát ez nem igaz, egy perc nyugtot nem hagysz!"
Persze, értem én, egy legjobb barátnak már csak ilyen rámenősnek és "én vagyok a világ legjobb barátja és a legjobb barátom még vécére se mehet ki nélkülem" típusúnak kell lennie. Legalábbis a mai tini könyvekben ez az elfogadott. Szóval vele kapcsolatban igazán nem bántam volna, ha kicsit kevesebbet szerepel és nem olyan tapadós.
Xemerius, a kis vízköpő démonka stílusa ugyanolyan imádni való, a beszólásai továbbra is ugyanolyan csipkelődőek és humorosak, mint az előző két részben. Őt végig favorizáltam, már az első megjelenésétől kezdve egészen az utolsó mondatáig.
Lucy és Paul egy kicsit többet is szerepelhettek volna, mivel hogy az egyik csavarnak nevezhető eset épp rájuk épül, bár ha valaki nagyon odafigyelt, akkor nyilván nem lepődött meg, hogy Lucy és Paul mit hagyott hátra a legelső kötet legelső fejezetében.
Tehát összegezve az utolsó kötet egy igazán méltó befejezése ennek az időutazó történetnek, amit az írónő úgy fogalmazott meg és olyan atmoszférát teremtett, hogy le se lehetett tenni a könyvet. Kicsit lehetett volna még folytatni, mert ugyan le lett zárva, de kíváncsi lennék, hogy az Őrzők hogyan viszonyultak a gróf hirtelen felbukkanásához, hogyan ismerkedik össze Gwenny az igazi szüleivel, mi történik Saint Germainnal miután leleplezik, Mr. Bernhard elárulja-e valaha a Gwennek, hogy kicsoda ő és így tovább és így tovább.
Azért mégis úgy érzem, hogy kicsit el lett sietve. A fő szálakat ugyan lezárták, méghozzá méltóképp, de van pár ( nem túl sok) mellékszál, aminek a kimenetelére kíváncsi lettem volna. Esetleg egy jövőben játszódó kis részletnek is örültem volna...de hát ha nem hát nem :)
Ezt a mínusz másfél pontot Gwendolyn néha már túl sok nyávogása és a néha már túlontúl sok nyálnak tulajdonítom. Egyébként biztos vagyok benne, hogy még egy párszor újra olvasom.
Ez a trilógia a bizonyíték arra, hogy igenis meg lehet írni úgy írni egy tini-misztikus-dráma történetet, hogy az ember ne akarja 20. oldal után átharapni a saját torkát kínjában.
