The Avengers ( Bosszúállók)

2012 legjobban várt és az eddigi legnagyobb sikert arató filmje, ez nem vitás.

Joss Wheadon remekül összehangolta a régről már jól ismert Marveles szuperhősöket és indította csatába a gonosz Loki ellen, aki Fennkölt Céllal Érkezett bolygónkra...tehát, hogy uralma alá hajtsa lakóit.
Loki, Thor mostohatestvére igencsak feladja a leckét hőseinknek mivel egy egész seregnyi idegen lényt hoz magával, akik segítségül szolgálnak célja beteljesítésére.
Vasember, Amerika Kapitány, Fekete Özvegy, Hawkeye, Hulk és Thor Nick Fury "gyámsága" alatt összefognak, hogy legyőzzék, az egykori asgardi Istent.

Mindenki rendelkezik saját sztorival, mindenkinek megvan a maga háttértörténete ( filmje) és múltja és már önmagukban is elég nagy kutyák, hát hogyha még összefognak...Loki úgy tűnik igencsak nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött ki áll a Marvel hősei ellen...(szegény  Pókember sajna kimaradt).
Eleinte nehezen csiszolódnak össze, hisz mind más más "világból" érkeztek más az értékrendjük és mindenki a saját módszerét alkalmazná a gonosz elpusztítására, ám be kell látniuk, hogy Loki annyira megerősödött, hogy önmagukban nem elegendőek. Belátják, hogyha meg akarják menteni a világot, nincs mese össze kell dolgozni, ami a történet előrehaladtával egyre jobban megy. Hulk alias Bruce Banner és Tony Stark, mint két tökéletes tudós nagyon jól kijönnek egymással, Amerika Kapitány is lassan belátja, hogy 70 év szunyókálás után igencsak ráfér a testmozgás és a társaság, Thor az Thor, Hawkeye meg Fekete Özvegy alias Natasha Romanoff is szépen kacsintgatnak egymásra...és mondanak ejnyebejnyét Lokinak.

( hát nem ő a legtökéletesebb gonosz *-*?)

A filmnek óriási sikere lett, de hát ez úgy gondolom nem is nagy csoda. Mindenki szereti a szuperhősöket, mindenkinek megvan  a maga kedvence és mindenki a szó szoros értelmében Hős a maga kis Marveles világában, de így hogy összehozták őket a többi hőssel így még nagyobb szenzáció lett belőle. A film alapsztorija jól kivitelezett, bár nem árt megnézni az egyes szereplők saját filmjeit is, mert így teljes a kép.

Minden színész jól alakít, hozz a saját formáját. Nincs különösebb főszereplő, mindenkire ugyanannyi reflektor fény jut...nagyjából.

Hogy miért örvend Loki ilyen nagy közimádatnak és miért kedvelik a rajongók jobban még Thoréknál is? Erre az lehet a magyarázat, hogy Loki jónak indult, különleges a karaktere, ilyen kis imádnivalóra sikeredett.

Főbb szereplők: Tom Hiddleston, Chris Hemsworth, Jeremy Renner, Scarlett Johansson, Samuel L. Jackson, Chris Evans, Robert Downey Jr.

A szökés ( Prison Break)

Michael Scofield lecsukatja saját magát, csakhogy a halálra ítélt bátyját megszöktethesse a börtönből, aki szent meggyőződése szerint ártatlan az ellene felhozott gyilkossági vádakkal szemben. Michael hisz neki és miután előadott egy jó kis kirabolomabankot előadást elviszik a rendőrök és, ahogyan ő azt eltervezte ugyanabba a börtönbe bezárják, ahol a bátyja a végítéletére vár. A zseniális és szinte félelmetesen éles elmével megáldott Michael éjt nappallá téve azon dolgozik a börtön falain belül, hogy megkereshesse a megfelelő kiutat és eközben gyűjt magának néhány ellenséget/barátot és a smasszerekkel se könnyű a helyzet, ugyanis az egyik nagyon rá száll. Ám azt senki nem tudja, hogy Michael mindig egy lépéssel előrébb jár és egyre közelebb kerül a kiúthoz. A börtön őrei nem is sejtik, hogy a fiú testén lévő tömérdek tetoválás nem egy egyszerű krixkrax...a testére tetovált ábra nem más, mint a börtön tervrajza, amit ő maga tervezett annak idején.

A sorozat 2005-ben indult és 4 évaddal rendelkezik, amellyel le is lett zárva a történet. Az első három évadot szinte darálva néztem annyira lekötött, izgalmas és csavarokkal teli és a drámai szál sem gyenge, viszont a negyedik évadnak csak a felét néztem meg, mivel az már nagyon laposra sikeredett és eluntam magam.

De mindent összevetve nagyon jó és izgalmas sorozat, nem okoz csalódást és a börtönből szökős téma amúgyis már magában nagy durranás tud lenni...csakhát a vége már nem volt hű a sorozat eljén tapasztalható izgalmaknak, de ettől függetlenül rá fogom szánni magam, hogy végérvényesen végig nézzem.

A színészek mind nagyon jók, értenek a szerepükhöz, nincs velük probléma. Főbb szereplők: Wentworth Miller ( Scofield), Dominic Purcell ( Lincoln Burrows), Amaury Nolasco ( Fernando Sucre), Sarah Wayne Callies ( Dr. Sarah Tancredi).

Third Star ( Utolsó utazás ) 2010

Az angolok mostanában jobb filmeket gyártanak, mint az amerikaiak. Látszik, hogy kicsit másabb a dolgokhoz való hozzáállásuk és a nézőpontjuk.

A történet egy 29 éves, srácról  Jamesről ( Benedict Cumberbatch) szól, aki halálos beteg és már az utolsókat rúgja, de ahelyett, hogy otthon maradna és kényelemben élvezné a szenvedését, úgy dönt meg látogatja a kedvenc helyét, egy gyönyörű szép öblöt három legjobb barátjával karöltve. A srácok nem is lehetnének különbözőbbek. Az egyik figyeli James minden egyes mozdulatát és mindenben próbál neki segíteni, minden egyes szisszenésére már ugrik is, mint egy gondoskodó nagymama, a másik srác eredetileg el se akart jönni James utolsó kirándulására, borzasztó passzív és ellenszenves, James harmadik barátja pedig inkább semlegesnek tűnik, de ő is sokat törődik Jamesszel és vigyáz rá.

Így négyen indulnak neki a nagy kalandnak az öbölhöz vezető úton. Rengeteg a civakodás a veszekedés az egymás hibáztatása, egymás múltjának felhánytorgatása de ezekkel ellentétben ott van a barátságuk, amire mindig rájönnek milyen fontos is volt nekik és hogy mennyit jelentenek egymásnak.

A történet végig szívfájdító és elgondolkodtató, némely jelenet megmosolyogtató a vége pedig elég megdöbbentő, mikor kiderül, hogy James nem csak a nosztalgiázás miatt akart eljutni az öbölbe.

Up! (Fel!)

A legmeghatóbb mese amit valaha láttam. Szívfacsaró és elgondolkodtató.

Az idős Carl, felesége halála után nem sokkal elhatározza, hogy valóra váltja gyermekkori álmukat, amelyet közösen terveztek, de sosem tudták valóra váltani. Paradise Falls volt életük nagy álma, a leggyönyörűbb hely a világon. Úgy dönt szerencsét próbál és még mielőtt elvinnék egy öregotthonba a szoci munkások, akikkel nem jön ki valami jól, ráadásul a szomszédban építkező munkások egyikével igencsak összekap.
Carl légballonokkal kereskedik és ezek segítségével az égbe repíti a házát (szó szerint) és a dél-amerikai Paradise Falls felé veszi az irányt.
Mikor azt hinné, hogy útja zökkenő mentes és békés lesz, akkor döbben rá, hogy még  az égben lebegve is képes egy két potya utas rá ragadni. Utitársa egy a száját befogni képtelen kisfiú, egy  beszélő kutya és egy furcsa óriás szívárvány madár és ha ez még mindig nem lenne elég a gyerekkori példaképe is az útjába akad, akivel igencsak meggyűlik a baja.
Hosszú az út Paradise Fallsig és az addig magányos öregember egy egész családnyi potya utast szed össze.

Imádtam minden egyes percét, ami arról szólt, hogy mire képes egy ember, ha céljai és álmai vannak és az, hogy a szerelem és a hűség, még az egyik fél halála után sem feltétlenül szűnik meg. Az emlékek megmaradnak és fájnak, de olykor erőt vehetünk magunkon és a fájdalmat átalakíthatjuk valami kellemesebbé.

Dark Shadows ( Éjsötét árnyék)

Ahhoz képest, hogy mennyi negatív kritikát kapott ez a film, nekem valahogy mégis bejött. Nyilván nem fog sem világmegváltó hatással bírni az emberekre és nem is lesz egy mérföldkő a filmek történelmében, de szerintem  a Tim Burton - Johnny Depp párosnak ismét sikerült egy egész élvezhető, "különleges" filmet összehoznia.

A történet szerint Barnabas Collins nagyon megszívja tettei következményét. Nagy nőcsábászként éli életét és, bár ő nem tudja, de sikerül elcsábítania, majd összetörnie egy boszorkány szívét. A boszi bosszút esküszik, először végez Barnabas szerelmével, azzal a nővel, akibe a fiúnak ténylegesen sikerült beleszeretnie, majd később vámpírrá változtatja Barnabast és bezárja egy ládába, ahol kétszáz évig kénytelen raboskodni.
Kétszáz év után, aztán rátalálnak építkezés közben, kiszabadítják, majd miután a vámpír oltotta szomját az ott dolgozók vérével felkeresi az otthonát, ahol megismerkedik leszármazottaival vagyis a többi Collinsszal.
A vámpír a '70-es években tér magához és mint azt sejteni lehetett, próbál a maga különleges módján beilleszkedni. Családját ugyan nem bántja, de megesik, hogy el kap egy-két embert vacsira.
Közben pedig új nevelőnő érkezik a házba, aki Barnabas előző szerelmének kiköpött mása és nem mellesleg szellemekkel társalog.

A vámpír Barnabasnak szembesülnie kell a ténnyel, hogy a majd kétszáz évvel ezelőtti boszorkány, aki vámpírrá változtatta őt, még mindig él és virul és tönkre akarja tenni a családját. Így tehát Barnabasnak nem elég, hogy a ("modern") kor vívmányaival meg kell küzdenie még egy bosszúszomjas boszorkány is ismét az útjába kerül, akitől meg kell védenie utódait...ja és közben még a szomját is oltania kell, kicsit sem vega módra.
És persze ha egy természetfeletti lény felbukkan egy filmben, nem csoda ha egy egész sereg más lényt hoz magával, így aztán nem is olyan meglepő, ha a film végére betoppan egy vérfarkas és egy pár szellem is.

Tetszett a film, nagyon is. Nem nagy durranás és felejthetős, de egyszeri alkalomra tökéletes.
Tim Burtonhoz híven a látványvilág ismét darkos és misztikus a karakterek viszont sablonosak. A morbid humor is jelen van, amik nem csattannak olyan nagyot, viszont meg tudnak mosolyogtatni.
És hát...Johnny Depp vámpír...így csináltak a mi vicces, kissé két balkezes, napbarnított és kissé unhigénikus ( bocs, ezt nem tudtam máshogy megfogalmazni ^^) Jack Sparrow kapitányunkból egy hulla fehér, előkelő, nőcsábász, rejtélyes, vérszomjas vámpírt.

Sweeney Todd

Benjamin Barker (Johnny Depp) borbélyként dolgozik a 19. századi Londonban. Van egy szerető felesége és egy újszülött kislánya, akiket imád. Egy nap viszont egy Turpin nevezetű bíró is szemet vet Benjamin gyönyörű feleségére és koholt vádak alapján börtönbe záratja  a férfit, aki évekkel később egy új néven és egy teljesen másik személyiséggel tér vissza. Az új neve Sweeney Todd és bosszúra szomjazik. A börtönben töltött évek alatt megfogadta, hogy mindenkin bosszút áll, aki annak idején segített a bírónak tönkretevésében.

Sweeney London városába érkezve egy pite bolt feletti kis lakást bérel ki és ismét elkezd borbélyként dolgozni, viszont már nem a régi munkarendje szerint dolgozik: aki egyszer betette a lábát abba a lakásba egy jó kis borotválás reményében, az többet ki nem lépett onnan. Sweeney mindenkivel végez és csak arra vár, hogy Turpin bíró is betoppanjon egy gyors borotválásra. Amíg vár, addig pedig a dühét és elkeseredettségét mások nyakán vezeti le. A holttestek eltüntetésével sincs probléma, ugyanis a Sweeney lakása alatt működő pite bolt tulajdonosa Mrs. Lovett ( Helena Bonham Carter) éppen húshiányban szenved...és mivel a húsos pite nem az igazi hús nélkül így összefognak. Akivel Sweeney végzett az mehetett egyenesen Mrs. Lovett kemencéjébe. London népe pedig mit sem sejtve falatozza a különösen finom húsos süteményt.

A filmet Tim Burton rendezte és mint mindig most is csodás munkát végzett. A látványvilág lenyűgözően sötét és komor, London pedig kellőképpen piszkos, mocskos, ködös és szinte túlvilágian nyomasztó a megvilágítás.
A karakterek kidolgozottak és egyediek, Johnny Depp Sweeney Toddja a legemlékezetesebb, nagyon jó az alakítása: elkeseredett, bosszúszomjas, rideg, szívtelen, lelkiismeret furdalás nulla (ami teljesen érthető) és szükségszerűen démoni külsővel bír. A jelmeztervezésben sincs semmi hiba.
Ami még külön dícséretet érdemel az a filmben elhangzó dalok..a mű ugyanis félig musical! Mindenkinek gyönyörű hangja van és a dalban megfogalmazott egyes személyek vívódása tökéletes összhangban vannak egymással.
A kissé gyomorforgató mű jót tett Johhny Deppnek, ugyanis a színész Golden-Globe díjjal lett megjutalmazva és Oscarra is jelölve volt. Helena Bonham Carter alakítása is fergeteges és ő is jelölve lett, de sajnos nem kapta meg a Golden-Globe-ot.
Alan Rickman Turpinje is kimagasló.

Game of Thrones ( Trónok harca)

George R.R. Martin amerikai író könyveiből készült amerikai sorozat, mely napjainkra meghódította szinte már az egész világot. Ez  a fantasy sorozat egy középkori, de fiktív világban játszódik. Sokan hasonlatosnak mondják a Gyűrűk Urával és meg kell hogy mondjam első ránézésre én is rögtön erre gondoltam, de ahogy egyre többet láttam a sorozatból ez a fajta "érzés" halványodni kezdett. Látványvilága valóban megegyezik a Gyűrűk Uráéval és mivel ugye fantasy mindkettő így még sok másban hasonlítanak is de az alaptéma azért egészen más.

A történet Westeros földjén játszódik, ahol hét nemesi család küzd azért, hogy övé lehessen a Vas Trón. Aki  a Vas Trónon ül az uralja a hét kis királyságot, amire Westeros földje fel lett osztva a régi időkben. A jelenlegi király, aki birtokolja a Vas Trónt, Robert Baratheon, elutazik Deresbe a Starkok uralta földre, északra, hogy felkérje Deres Urát, Eddardot, hogy legyen a  fő tanácsosa, amit a nyugodt és visszahúzódó nemes férfi sok huzavona után de elfogad. Így veszi tehát kezdetét ez a nem mindennapi történet, ahol szinte mindennaposak a harcok, politikai cselszövések és egyéb konfliktusok. 

A stílusa kicsit hasonlít a Tudorokra és a True Bloodra, szókimondó tulajdonsága, nyerssége és zsúfolt erotikus jelenetei miatt.

Az igazi izgalmak igazából akkor kezdődnek, mikor meghal Robert Baratheon, a király, ugyanis rengetegen áhítoznak a trón megszerzésére és még betársulnak a trón követelők táborába az egykoron száműzött király utódai is. A trónt ugyan elfoglalja Robert fia, Joffrey, de szinte egyik alattvaló sem támogatja rossz híre miatt és számos pletyka miatt, amik kétségbe vonják a trónhoz való jogát, így kitör a háború az egyetlen és igaz Trónért.

A trónkövetelők közé tartozik a halott király két öccse, Eddard Stark fia Robb, a távoli földön élő Daenerys ( az előző király lánya akinek három sárkánytojása is van) és még sokan mások, akik mind jogot formálnak az uralkodásra valamilyen okból kifolyólag.

Részről részre ismerhetjük meg a különböző családokat, történetüket, szokásaikat, egymáshoz való viszonyukat és múltjukat. Nem elég a  folyamatos harc a Trónért, közben még kiderül, hogy az északon lévő Fal mögötti rejtélyes és titokzatos világból folyamatosan nyugtalanítóbbnál nyugtalanítóbb lények bukkannak fel, alapjában véve élő halott, zombi szerű furcsa lények.

Ja igen, a Fal...a Falról, ami a királyság északi részén helyezkedik el ( és egy jókora földrészt zár el a civilizált Westerostól) annyit kell tudni, hogy senki nem tudja ki építette, viszont az okát mindenki ismeri: furcsa, idegen lények lakják a Fal másik oldalát, akik ellenséges szándékkal viseltetnek az emberek iránt és a több száz méteres építmény, ami tömör jégből és hóból tevődik össze ezeket a lényeket tartja távol a Királyságtól...pontosabban csak próbálja távol tartani, több kevesebb sikerrel.

A történet nem mindannapi, rengeteg fantázia kell egy ilyen összetett sztori megalkotásához. A látványvilág gyönyörű,  a karakterek kidolgozottak és egyediek. Hullámvölgyek azért itt is vannak, sok a hosszúra nyújtott monológ és a vontatottabb lassabb jelenet, viszont van, hogy részeken át feszült és izgalmas marad a hangulat.

( és szegény Sean Bean már megint meghal...szerencsétlennek sose sikerül életben maradnia. Eddig talán egy olyan filmet láttam tőle, amiben életben maradt.)

Hófehér és a Vadász ( 2012)

A jól ismert Hófehérke Disney féle kigondolása és megvalósítása kicsit más köntösbe lett bújtatva. A történet nagyjából megegyezik a harmincas években készült mesével, az alapsztori nem változik, viszont a részletek szemet szúróan eltérőek, főleg a végén. Alapjában véve a látvány csodálatos, mint ahogyan az egy 21. századi filmtől el is várható a cselekmény már viszont nem annyira érdekes. Az eleje még úgy nagyjából izgalmas és, de véleményem szerint ez főleg azért van, mert a film eleje leginkább a Gonosz Királynőt állítja középpontba és a Királynőt játszó Charlize Theron nagyon jól alakít. Talán az ő alakítása a legjobb.

A játéka teljesen hihető és egyértelműen jobb színésznő, mint a Hófehért játszó Kristen Stewart.  Kristen a száját ugyanúgy nem tudja becsukni, mint a Twilightban és a szemei, óh, a szemei...ugyanúgy keresztben állnak pedig maga a színésznő kicsit sem kancsal. A megjelenéséből ítélve tényleg megfelelő lenne Hófehérke megtestesítéséhez ( sápadt bőr, sötét haj stb..), de hogy semmilyen érzelem nem tud kiülni az arcára a szenvedős mimikáin kívül az is biztos. A vadász jól alakított, tetszett a karaktere, jól állnak Chris Hamsworthnak ezek a testőr szerű, "verőlegény" szerepek.

A szépséges herceg elég kevés szerepet kapott és mint az kiderül a végén kicsit sem ő ébreszti fel a "gyönyörű" hercegnőt átkos álmából, így teljes mértékben felejthető lett ez a karakter, ami egyébként nem baj, sőt...

A törpök aranyosak és érdekesek, de az ő alakításuk is felejthető.
Ja, igen és nagyon örültem neki, hogy Kristen Stewart nem fakadt dalra... merthogy rendesen rettegtem, hogy megteszi. Hófehérkének a régi időkben szokása volt dalra fakadni, minden hatodik percben, de ebben a filmben szerencsére nem történt meg, szóval megnyugodtam. Bár nem tudom. Ha énekelt volna legalább lett volna elfogadható indok arra, hogy miért van egyfolytában nyitva a szája. ( Egyébként imádtam, ahogy Hófehérke énekelt a Disney féle mesében, de itt valahogy még abszurddá tette volna az egyébként sem könnyen emészthető karakterét).
Számomra tehát a legérdekesebb és legemlékezetesebb karakterek a Vadász és a Királynő voltak. Charlize egyszerűen nagyszerű, Chris úgy szintén.
Az pedig külön tetszett, hogy bepillantást nyerhettünk a Gonosz Királynő lelkének mélyébe és hogy a múltjának egy kis szeletkéje is be lett mutatva és ennek köszönhetően sok mindenre fény derült vele kapcsolatban.

Rango

Avagy Johnny Depp a gyík...

Ez az animációs mese eléggé alul van értékelve, de nekem még így is  tetszett. Bár abszurd egy kicsit és kissé érdekes, mert egy felnőtt embernek túlságosan is gyerekes, viszont a gyerekeknek meg  túl erős lehet. Elég sok benne a különböző filmekre való utalás és az olyan monológ és kifejezés, amit egy gyerek legyen az bármilyen kis géniusz nem biztos, hogy megért.
Az alaptörténet szerint van egy kis gyík, aki a mindennapjait egy akváriumban tölti teljesen egyedül és csupán egy felhúzhatós halacska és egy meztelen Barbie baba felső test jelenti neki a társaságot. Egyszer egy napon a kis gyík gazdái hosszú útra indulnak és őt is viszik magukkal ám egy autó baleset következtében az egész akvárium kizuhan az ablakon. Rango elszakad gazdáitól és egy kietlen sivatagba találja magát teljesen egyedül és hiába a nagy szája és végtelen optimizmusa, nem védi meg a számos sivatagi ragadozótól sem, akik elől menekülni kényszerül. Miután sikerül leráznia egy éhes madarat összetalálkozik egy gyík lánnyal aki elviszi őt a városba ahol lakik. A város teljes mértékben a western filmekből jól ismert közösséggel rendelkezik ahol különféle sivatagi állatok a város szegény kis polgárai. Egy kocsma, ami tele van rossz fiúkkal, cowboyokkal, kurvákkal és egy életunt csapossal. Később megismerkedik a város polgármesterével is valamint a város bankjába is bepillantást nyer, ahol nem pénz a fizető eszköz, hanem a víz...és egyre kevesebb és kevesebb adatik meg a városi jónépnek. Rango próbál beilleszkedni, de olyan jól sikerül előadnia magát, hogy a városiak csodálni kezdik és szinte hősnek tartják. A szájhős gyík számos olyan dolgot állít magáról ami nem igaz és élvezi a városiak csodálatát, míg nem egy nap szembe kell néznie a ténnyel, hogy a városba igazi ellenségek érkeztek, akik kicsit sem kitaláltak, nagyon is valódiak....és még ezen kívül a víz is elfogy, ami a poros kis város egyetlen éltető ereje...
Rangonak rá kell jönnie, hogy a kimondott szónak ereje van, ugyanis Por népe teljes mértékben megbízik benne és elvárják tőle, hogy megvédje a rájuk leselkedő veszélytől, holott nem is tudják, hogy minden egyes hős története csak kitaláció. Így tehát vagy elfut gyáván vagy pedig azzá válik, aminek előadta magát és hős lesz belőle.

Coraline

Coraline egy tizenéves kislány, aki szüleivel vidékre költözik, távol a jól megszokott otthonától és barátaitól, aminek persze nem igazán tud örülni. Amíg el nem kezdődik az iskola, addig Coraline egyedül játszik és egyedül keresi a kalandokat barátok hiányában. Egy barátja azért csak akad, egy vele egyidős kisfiú, akit ugyan nem nagyon kedvel fura viselkedése miatt. A kislány a szüleivel sem igazán érzi jól magát mivel azok nem is törődnek vele, folyton csak a munkával vannak elfoglalva és észre sem veszik, hogy az unatkozó lányra milyen nagy veszélyek leselkednek, Coraline ugyanis felfedezett a nappaliban egy kicsi ajtót, ami mögött nappal ugyan fal van, de éjszaka eltűnik az ajtó mögötti fal és egy teljesen másik világ elevenedik meg mögötte. Coraline átsétál ezen a rejtélyes ajtón és párhuzamos világba kerül, ahol minden egyes lénynek ( beleértve a szüleit is) gombokból van  szemük. Coraline eleinte morbidnak találja a másik világban élő szülei megjelenését, de mint az később kiderül a másik világban élő szülei teljesen különbözőek az eredeti világban élő szülőktől. Az ajtó mögötti gombszemes világban a szülei sikeresek és még ráadásul foglalkoznak is a kislánnyal, folyton a kedvére tesznek és állandóan csak azt csinálják, amit ő akar.
Coralinenak megtetszik ez a furcsa világ, ahol a bizarr megjelenésük ellenére mindenki sokkal jobb és vidámabb, kedvesebb és törődőbb...szinte egy álomvilágra lehetne hasonlítani.
Ám, mint ahogy minden álom előbb utóbb ez is eloszlik, mikor a kislány rájön, hogy mi a szándéka a másik világban élő gombszemű anyjának: ha maradni akar neki is fel kell varrnia a szemei helyére a gombokat, cserébe viszont az álom anya arany életet ígér. Coraline hamar átlát a szitán és rájön, hogy ez egy csapda, az egész álomvilág csak egy merő rémálom, amit egy gonosz boszorkány hozott létre Coralinenak, csak hogy megkaparinthassa a lelkét és felfalhassa. A boszorkány nem más, mint Coraline gombszemű álomédesanyja. Így tehát a megkezdődik a harc a lány és a boszorkány között, és ez utóbbi időközben igencsak leveti magáról az álom anya álarcát. Coralinenak akad némi segítsége ( Wybie és egy fekete beszélő macsak személyében), de a feladatok nagy többségét magának kell megoldania és saját leleményességére kell támaszkodnia.
Mondani valója is akad ennek a műnek, ami könyv formájában is létezik, ami Neil Gaiman fejéből pattant ki.
Vigyázz mit kívánsz! Ha teljesül is, nézd meg ki az alkotó, mert minden jó tett helyében jót vár az, aki az élményt szolgáltatja: a gonosz boszorkány megteremti azt a világot, amire Coraline mindigis vágyott, de ugyebár, mint minden gonosz banyának hátsó és ugyancsak gonosz szándékai vannak.

Doctor Who ( Ki vagy Doki?)

A magyar néven ismert Ki vagy Doki? egy angol sorozat, ami még az 1960-as években vált ismertté és nagy hírnévnek örvendett, valamint számos díjat is elnyert, mint a leghosszabb ideje futó sci-fi sorozat. Bár kis országunkba inkább csak az újabb évadok, a 2005-ös évtől vetített részek lehetnek ismerősek.
A történet egy Idő Lordról szól, aki utazgat a térben és az időben a TARDIS nevű időgépével, ami úgy néz ki, mint egy hétköznapi telefonfülke. Persze csak kívülről látszik így, belülről egy hatalmas nagy terem helyezkedik el, ami megannyi szerkentyűvel felszerelt cuccokkal van tele, ami segítségül szolgálnak az idő utazáshoz. Az Idő Lord egyszerűen csak Doktornak hívatja magát, eddig még nem derült ki az igazi neve, de szinte biztos, hogy van neki. A Doktor elméletben az utolsó időutazó, aki elszökött (?) otthonából a Gallifrey bolygóról, ami pusztulásra kárhoztatott. A különös férfi számos kalandba belekeveredik és szinte mindig van egy útitársa. Ezek a társak általában mind fiatal nők, akiket valamilyen különös okból kifolyólag a Doktor maga mellé választ, vagy felkéri őket, hogy kísérje őt útján, de van aki csak úgy a semmiből tűnik fel és egyik pillanatról a másikra maga  is utazóvá válik.

A sorozat 2005-től fogva 6 évaddal rendelkezik, de már biztos, hogy lesz folytatása is. Általában minden évadban más az átívelő sztori és számos kiegészítő részek találhatók egy-egy évad végén.
A Doktor sosem öregszik, több száz éves már, elvileg halhatatlan, de ha mégis halálos erejű támadás éri, akkor regenerálódik és egy új, ép testben tér magához a regeneráció végeztével.
Általában minden útitársát csupán csak barátként kezeli, de előfordult már, hogy önkéntelenül is beleszeretett egyik társába ( Rose Tyler).

A sorozat számos díjat elnyert már a fantáziadús történeteiért, amit viszonylag kis költségből hoztak össze és mert ugye nagyon rég óta vetítik már.
Számos mondanivalóval kecsegtet, többnyire tudományos elméleteket feszeget, ami mind a csillagokkal és idegen, földönkívüli civilizációkkal kapcsolatos valamint néhol az erős társadalom kritika is fellelhető.
A Doktort minden regeneráció után új színész alakít, most jelenleg a tizenegyedik Doktor van porondon, viszont az új évadokban (2005-től) a közönség leginkább a kilences a tizes és a tizenegyes Doktorral ismerkedhetett meg.

A kilences Doktor inkább az az apáskodó, oktató, de ugyanakkor kalandra vágyó fajta, viselkedése talán egy kissé apáskodó jellemre utal és ha lehet így fogalmazni, valamivel komolyabb mind utódai. ( Színész: Christopher Eccleston)

A tizes Doktor valamivel fiatalabb és lazább karaktert testesít meg. Vidámabb, lelkesebb és hatalmas tudásszomjjal rendelkezik. Állandóan jár a szája, mindenhez hozzá tud fűzni valami kis apróságot. A legközkedveltebb Doktornak számít az új évadokat tekintve ( régebbiekhez sajna nem nagyon értek). ( Színész: David Tennant)

A tizenegyes Doktor még inkább fiatalabb elődeinél és talán ő viselkedik a legközvetlenebbül az emberi fajjal. Kissé bogaras, néhol már szinte őrülttudós  személyiséggel bír, de szinte mindig mosolyog és próbál pozitívan hozzáállni az eseményekhez. Hasonlít kicsit a tízes Doktorra. ( Színész: Matt Smith)

A Doktor eddigi társai: ( az új évadokból)
Rose Tyler - az egyetlen nő, aki iránt a Doktor többet érzett puszta barátságnál. Talán ő a legemlékezetesebb női karakter, hiszen nagyon közel álltak a Doktorral egymáshoz.
Donna - véletlenül kerül fel a TARDIS-ra és akaratán kívül csöppen bele a Doktor kalandjaiba.
Martha - orvostan hallgató, akinek miután egy véletlen folyamán összetalálkozik a Doktorral, megtetszik neki a Doktor életmódja és úgy dönt vele tart.
Amelia Pond - még kislánykorában találkozik a Doktorral, de akkor még nem mehet vele így legközelebb csak felnőtt korában ( majd 12 éves kieséssel) futnak ismét össze és attól kezdve ő lesz a Doktor legújabb társa.
Rory - Amelia vőlegénye, majd később férje, aki elkíséri az ő kalandvágyó feleségét mindenhova, sőt még a TARDIS sem rettenti vissza. Rory az egyetlen férfi utazója a TARDISnak...természetesen a Doktoron kívül.

Rengeteg a kaland, az időben és a térben való utazás, ahogy halad előre a történet úgy gyűlnek a régebbről ismert arcok, de nem csak a kalandozás van mindig, sok ellenség is felbukkan, aki a rejtélyes időutazó végső elpusztítására áhítozik.

Véleményem szerint is a merhetetlenül fantáziadús alapsztorikért érdemes megnézni sok dolgot mutat meg más szemszögből, megvilágításból. Szinte az elképzelhetetlen távlatokba kalauzol el minket a Doktor és az épp aktuális társa. Van hogy száz millió/milliárd évvel későbbre nyerhetünk bepillantást, van hogy a múltat is láthatjuk, de olyan is előfordul, hogy a saját időnkben maradva, de egy teljesen ismeretlen földön kívüli fajjal ismerkedhetünk meg.

Nana

Mindenki nehezen szakad ki a jól megszokott életéből és sokan vannak olyanok, akik nehezen veszik rá magukat valami teljesen új alkotására. Sokan elégednek meg életükkel legyen az valójában bármilyen pocsék és nyomorult, sokan félnek belevágni egy új életbe.

Ez a történet két azonos nevű és korú lányról szól, akik elhatározzák elköltöznek egy nagy városba, ahol reményeik szerint teljesülni fognak rejtett vágyaik.
A két Nana nem félt neki vágni az ismeretlennek és vakmerőségük jutalmaként, vagy épp átkaként Tokióba érve ugyanazt a kis nyugati stílusú társasház egyik lakását bérlik ki közösen. A két lány a városba tartó vonaton ismerkedett össze és noha vadidegenek voltak még akkor egymásnak, mikor a lakásban összetalálkoznak szinte régi barátként ismernek egymásra ( a kezdeti ellentéteik és a lakás miatti konfliktus ellenére is). A két lány nem is különbözhetne jobban: az egyik Nana egy punk énekesnő, vad külsővel és kemény jellemmel megáldott, de gyönyörű szép nő míg a másik Nana egy túl érzékeny, de kedves és házias, valamint kissé együgyű és kislányos stílussal megáldott fiatal lány. Stílusukban mind külsőleg, mind belsőleg különböznek viszont úgy tűnik a sors valamilyen okból kifolyólag úgy döntött a két lány életét egybefonja. A céljuk és a vágyaik azonosak és mindkettő szerelme után vágyódik.

A két Nana, annak ellenére hogy eleinte nem sok közöset fedeznek fel egymásban neveiken kívül a későbbiekben szinte teljesen elválaszthatatlanok lesznek és életük teljesen megváltozik.
Noha az anime teljesen hetero beállítottságú szinte végig érezni lehet a két fiatal lány plátói kapcsolatát.
Mind a kettőnek megvan a maga párja, de egymás iránt sem teljesen közömbösek így nem meglepő, hogy lelki társakká válnak, sőt talán annál is többé.

Az anime tehát Oosaki Nana és Komatsu Nana kalandjait, vágyait, álmait mutatja be és azt, hogy ki hogy tud teljesíteni Japán zsúfolt fővárosában, illetve, hogy ki hogyan küzd álmai megvalósításáért.
Alapjában véve a mai modern korban élő fiatalok problémáit realisztikusan mutatja be a két lány vagy épp a mellékszereplők szemszögéből. A Nana hanyagolja a misztikus, akció dús, szörnyekkel, szellemekkel, vámpírokkal és szamurájukkal teli fonalait, nagyon is komoly mondani valót próbál sugallni és rávilágítani a fiatalság mindennapos problémáira.

Egy kis design változás :) kreatívkodunk~

Wanted; avagy Dammit James, mit művelsz te bébibérgyilkos, te?!

Hellohello~ Alfred/Alex bejelentkezik. Kyra megengedte hogy írjak ide pár cikket, én pedig kapva kapok az alkalmon, hogy becses véleményemet kifejezzem. Bármiről, bárkinek. Kezdésnek a Wanted című 2008-as filmet szeretném vázolni :3

A tumblr-ön látott gifseteken felbuzdulva határoztam el, hogy megnézem ezt a filmet. A Kyrától hallott negatív kritika viszont óvatossá tett, kicsit félve ültem neki, a csalódástól tartva. A csalódástól James McAvoyban. Ez a fickó az egyik kedvencem mostanában, amióta az X-men: Elsőket láttam. Ismerősnek tűnt és egyszer csak beugrott, hogy bizony játszott már ő faunt is, mégpedig a Narniában, és ő volt a kedvencem. Más értékelhető karaktert nem is nagyon találtam abban a filmben, talán még Aslan volt jó arc, de ennyi. Ettől függetlenül ezt is láttam már vagy négyszer, mert a történetét szeretem.
James felkerült a Minden Filmjét Meg Akarom Nézni listámra, a Magneto-t játszó Michael Fassbender, a BBC-Sherlock Benedict Cumberbatch, Watson-Martin Freeman és Robert Downey Junior mellé. 
Szóval már csak ezért is látnom kellett a Wanted-et.

A film elején Wesley Gibson egy kockairodában dolgozó könyvelő menedzser (vagy micsoda lehet ez magyarul), a "le van égve" nem is fejezi ki elég árnyaltan csődös anyagi helyzetét és a legjobb barátja kb minden nap keféli a barátnőjét. Pánikrohamai vannak, gyógyszert kell szednie. És akkor egyszer csak megjelenik Fox (Angelina Jolie) és közli hogy -párnapos korában lelépett- apját meggyilkolták, a gyilkosa pedig Wesley-re vadászik. Lövöldözős-autósüldözős rész következik, amit első és második nézésre is a nevetéstől fuldokolva néztem, egyrészt mert néha kegyetlenek az effektek, mármint jól vannak megoldva, csak elég hihetetlenek, másrészt pedig azért, mert Wesley iszonyú viccesen retteg, harmadrészt pedig egy brit (pontosabban skót) színésztől szokatlan mennyiségű "FUCK" hangzik el, ráadásul végig amerikai akcentussal beszél és ez nekem valahogy különösen belopta magát a szívembe.

A nagy izgalmak közepette elájul/bealszik és a Fraternity bázisán ébred. Ez egy bérgyilkossággal foglalkozó szervezet, aminek Wesley apja, mint kiderül, aktív tagja volt. Sloan (Morgan Freeman) némi erőszakkal ráveszi, hogy ellője néhány légy szárnyát. Lehetetlennek tűnik, de sikerül neki. Megtudja, hogy amit pánikrohamnak hitt, valójában egy különleges képesség, amivel képes sokkal gyorsabban cselekedni mint egy normális ember, magának "lelassítva" a történéseket. Beszélnek neki az apja gyilkosáról, Crossról, és arról, hogy neki kéne megölnie a férfit. Még ha mindezt el is hiszi, be van tojva és inkább hazamegy, minthogy Sloan ajánlatát elfogadva, csatlakozzon a bérgyilkosokhoz. Másnap felfedezi, hogy a bankszámlájára annyi pénz került, amennyiről álmodni sem mert soha és ez szokatlanul jó kedvre deríti. A pénzről azt gondolja az apjától örökölte, később kiderül, hogy ez nem így van. Az új, de legalábbis másmilyen élet lehetősége, amitől előző nap még rettegve menekült, arra sarkallja, hogy végre a főnöke és a barátja arcába vágja mit is gondol róluk. Ez szerintem egy nagyon menő jelenet, az egyik kedvencem. Döbbent csendet hagyva maga után az utcára siet, ahol meglátja hogy minden újság címlapján ott van az előző esti lövöldözés kapcsán. Újra találkozik Fox-szal, aki egy textilgyárba fuvarozza. Megvan tehát az átlagos, unalmas életéből kiragadott főhősünk, akit egy magasztosabb cél érdekében addig kell tápolnunk, míg legyőzhetetlen nem lesz. Itt gondoltam először és utoljára azt, hogy kiszámítható a cselekmény. Mert az edzés ugyan megkezdődik, de fekvőtámaszok, futkosás és súlyemelés helyett a Szerelővel. A Szerelő (és később Fox is) addig üti és veri, míg kielégítő választ nem kapnak arra a kérdésre, hogy: "Miért vagy itt, Wesley?". (Pár percbe beletelt míg leesett, honnan ismerős a pasi, és mikor rájöttem, hogy a Doctor Who-ból, még inkább sokkolt milyen agresszív itt.) Aztán egy hentes veszi kezelésbe, ő késekkel támad rá és némi egyértelműen kiegyenlítetlen küzdelem után átszúrja a fiú kézfejét. A kezdő bérgyilkos megkeményedett viasszal borítva ébred, egy orosz fickó Vodkával itatja és tájékoztatja, hogy mindez a gyors gyógyulását szolgálja. Igaza is van, bármilyen súlyos sérülést is szenved Wesley a gyakorlás során, a viaszos fürdő mindig segít.

Lőgyakorlat is része az edzésnek, és ismét megcsodálhatjuk Wesley kiakadását amikor rájön, hogy azért annyira realisztikusak a halott ember-"bábuk" mert valóban halott emberek. Ezután arra kérik, lőjön kanyarban, amit már pláne nem tud értelmezni szegénykém. Aztán Fox metrózni viszi - na nem ám a normális módon; a tetején utaznak. Ezt még meg is tudná szokni, ha nem érnének be egy híd alá. A viaszból újjáéledve következő feladata az egyik gépi tű elkapása lenne, ám amikor megsérül emiatt a keze, újra feldühödik. Amikor az orosznak panaszkodik Fox meghallja és pár perc múlva ő üti a Szerelőnél. Wesley végül kinyögi: "Nem tudom ki vagyok." Ez volt a válasz, amire vártak, innentől szinte már emberként kezelik. Sloan mutat neki egy szobát, amiről azt mondja az apjáé volt, Wesley pedig megpróbál azonosulni a hellyel és azon keresztül az apjával. Itt jön némi "apuci menő volt, nekem is olyan menőnek kell lennem" ami kicsit uncsi, de további, még elszántabb munkára sarkallja. Tanulmányozza apja munkáját, egyre ügyesebb a késekkel, sikerül elkapnia a tűt és megtanul visszaütni a Szerelőnek. A metró tetején utazva megtanulja kezelni a híd-problémát és közben jól szórakozik Fox-szal. A kanyarlövés viszont még mindig nem megy neki, ha csak egy disznót kell sértetlenül hagynia. Amikor azonban a nő áll a céltábla elé, újra próbálkozik és akkor már sikerrel jár. Ezt látva Sloan megmutatja neki a szövetet, aminek szálai meghatározzák az áldozatokat és ezáltal szabályozzák a világ működését. A Fraternity tartja fenn az egyensúlyt, végrehajtva az "ítéletet", amit a szövet ad ki. Wesley is kap egy nevet, egy célpontét, akit ki kell végeznie. Először hezitál, de amikor Fox elmeséli, hogy az apja azért halt meg, mert egy Fraternity tag tétovázott, a srác erőt vesz magán és teljesíti a parancsot. A következő áldozatot már magabiztosabban szedi le, ez a jelenet is elég epic, ahányszor eszembe jut, röhögnöm kell. "Sajnálom~" mondja gúnyos mosollyal és paff, lelövi az emberkét, miközben a Time tooooo say goooodbye szól. Ezután visszalátogat a csajához az apja pisztolyáért, kiüti Barry-t, a nő ordibál vele, Fox megcsókolja ezzel elnémítva az exet, a volt-legjobb-barát pedig kitart a véleménye mellett, hogy Wesley A Férfi. Míg Fox a kocsiért megy Wesley újra találkozik Cross-szal és ismét lövöldözős üldözés veszi kezdetét. Végül egy elhagyatott parkolóházban kötnek ki, ahol Wes véletlenül lelövi az orosz barátját. Ő is kap egy lőtt sebet Crosstól. Az oroszt nem sikerül megmenteniük és Wesley erre is utalva győzi meg Sloant, hogy most már aztán tényleg meg kell ölnie Cross-t. A golyó, amit a vállába kapott, lekövethető volt és ebből tudja kikövetkeztetni, hogy juthat el a fickóhoz. Sloan közben megbízza Foxot Wes likvidálásával. A golyókészítő segít Wesley-nek eljutni Crosshoz és talán az ezt követő jelenetet nevezhetjük csúcspontnak. Egy vonaton csapnak össze, amiről a róka először lemarad ugyan, később viszont csatlakozik, egy Ladát vezetve a vonat oldalába. A kocsi egyik tengelye sajnos valahogy a szerelvény alá keveredik, kisiklatva az egész cuccost. Ahogy ott lógnak-potyognak lefelé, már végképp elkezdtem gyanakodni ezzel a Cross-pasassal kapcsolatban. Amikor ugyanis Wesley épp lezuhanni készül, elkapja és ahelyett, hogy lelőné, aggódva próbálja visszahúzni a roncsba. A fiú cserébe jól szíven lövi. És itt jön a Nagy Fordulat. A haldokló Cross elmondja Wes-nek, hogy igazából ő az apja (szerencsére mellőzték az I AM YOU FATHER-t, pirospont.) és amit Sloanék mondtak neki, minden hazugság volt. Ekkor nyer értelmet Cross óvatoskodása, hogy sosem lőtt először és amikor lőtt, azt is a másik golyó megfékezéséért tettel. Kivéve amikor eltalálta Wesleyt, de azt azért csinálta, hogy a fiú rábukkanjon a nyomára. Ahogy később a golyókészítő papus mondja, próbálta elhatárolni őt a Fraternitytől, hogy normális élete lehessen. Fox elismeri hogy Crossnak igaza volt, de mielőtt megpróbálná megölni Wes-t, a srác kilövi maguk alatt az üveget, hullámsírba temetve igazi apját és megmentve saját magát. Viaszban ébred az öreg az apja lakására vitte, amiről kiderül, hogy épp azzal van szemben, amiben az exével lakott. Rájön, hogy Sloan neve is felbukkant, mint kivégzendő és az apja ezért került szembe a Fraternityvel. 

Nedves felsőtestére ezúttal valódi apja dzsekijét húzza, megtalálja apuka rejtett szobáját és a feljegyzéseit. Mivel rájön, hogy vagy megölik, vagy ő öli meg őket, mindezek segítségével a textilgyár ellen indul. Fő fegyvere a mogyoróvaj és a robbanó patkányok. Akció akcióval következik, lövöldözéssel és robbantgatással, de Wesley győz és ez a lényeg. Fox megragadja az utolsó esélyt, hogy visszanyerje szerethetőségét és teljesíti az idáig eltitkolt likvidálási parancsokat - a sajátját és a társaiét, akiket Sloan önkényesen "megmentett". Egyedül Sloan menekül meg, de a film utolsó és egyik legmeghatározóbb jelenetében Wesley őt is leszedi.

Amiről még nem beszéltem: a pénz, ami a számlájára került. Amilyen hirtelen ott volt, olyan hirtelen tünt el, a Fraternity tette rá, hogy elhiggye az egész őateapádésmeggyilkolták mesét.


Összességében imádtam, ezen sorok pötyögése közben negyedjére is végignéztem. Jóllehet elfogult vagyok James McAvoy-jal és az első nézés számomra többnyire abból állt, hogy: James McAvoy, James McAvoy, James McAvoy, James McAvoy néééz, James McAvoy ordít és retteg, JAMES MCAVOY NEDVESEN MEZTELEN FELSŐTESTTEL BŐRDZSEKIBEN HOLY SHIT.
Azért maga a történet is jókor jött szembe velem. Mármint az átlagosságból való kitörés, illetve a saját élete fölötti irányítás visszaszerzése valószínűleg akkor is a hősömmé tette volna Wesley Gibsont, ha nem James játssza. 

A zenék is nagyon el voltak találva szerintem, a Little things Danny Elfman-től mindig bent ragad a fülemben, de a Pina Colada song és a Time to say goodbye illetve az Everyday is the same a Nine Inch Nails-től is zseniálisan voltak beleszerkesztve az egyes mozzanatokba meghatározva őket és elképesztő alaphangulatot teremtve. 

Egy szó mint száz, a Wanted nézhető és újranézhető, szerintem még szerethező is. De a zebrás, WANTED feliratú pólómat persze nem emiatt vettem meg. Én? Ugyan. Már csak arra kéne rávennem magam, hogy magyarul is megnézzem.

Tomb Raider

Most pedig szeretnék véleményt nyilvánítani egy olyan játékról, ami már hosszú évek óta függőségben tart és részben neki is köszönhetem, hogy a témájának ennyire rajongója lettem.
Tehát Tomb Raider. Az 1990-es években indult útjára ez a játék és azóta is folyamatosan nagy sikereket arat. Eddig két film is készült belőle, de állítólag 2013-ra kijön a harmadik rész is.

A játék főhőse, illetve főhősnője Lady Lara Croft, aki immáron a leghíresebb női főhős pc játékok keretei közt és amióta filmet is készítettek belőle, azóta pedig nem csak játék szinten van jelen, hanem - ha nem túlzás ezt állítani - legendává lett.

Lara egy angol grófnő, aki még kicsi korában elveszíti szüleit, így az élet megköveteli az akkoriban még törékeny kislánytól, hogy megedződjön és a saját kezébe vegye az irányítást, illetve saját életét. Amikor Lara felnő elismert régész válik belőle és beutazza az egész világot különböző kincsek, sírok, halott világok, letűnt civilizációk után kutatva. Utazásai során nem csak a rejtélyes, régi világ kicsit sem biztonságos dolgaival kell szembe néznie, bőven akad ellensége, hús vér emberek, akik szintén vágynak az ereklyékre és az ezek által elnyerhető gazdagságra és hírnévre. Gyakran előfordul - szinte minden részben - hogy Lara ellen összeesküszik e világi és földöntúli lények is egyaránt, hogy akadályozzák a kalandort.

A Tomb Raidernek eddig 10 ( + bónusz pályák) része van és hamarosan kijön a 11. is. Személyes kedvenceim közé tartozik a 40 pályás The Last Revelation, amit ha agyonütnének sem tudnék megunni. Bár a grafikája jó sok kívánni valót hagy maga után és néhol elég vicces a játékban megjelenő figurák alakja, de valahogy nem ront a játék élvezetén. Nyilván egy a kilencvenes években készült játék nem olyan mutatós, mint a mostaniak, de itt nem is igazából számít a grafika. The Last Revelation a negyedik része a játék sorozatnak. A gyakorló, bevezető pálya Indiában játszódik, a rendes játék pedig Egyiptomban, illetve egy nagyon kicsi része valahol dél Görögországban( ha jól tudom). Még eddig egyik helyen sem voltam, úgyhogy nem tudom, hogy a játékban lévő tájak elhelyezkedése mennyire felel meg a valóságnak, de gondolom a nagy része azért hiteles. Ezt szerettem a legjobban az egészben, begyűjteni a kincseket és közben szaladgálni a piramisok a tengerpart és egy évezredek óta érintetlen helyiségekben. A mitológiai szálak, amire a különböző részek épülnek is nagyon el lettek találva. Na meg persze imádtam, hogy nem volt elég az ha volt egy shot gun-od, nem biztos hogy az ellenséget le tudtad vele győzni, mert volt rengeteg logikai része is a játéknak. A sírok feltörését mindig egy szám kombináció rejtette és egy csapdából kijutni sem volt olyan könnyű, ha használni kellett az eszed. 40 pálya iszonyat sok és rengeteg helyet mutat be, rengeteg a futás, mászás ugrás, csúszkálás. Ami nehezíti a játékot az az, hogy saját magunknak kell kitalálni, hogy merre menjünk ( a játék első hat részére vonatkozik) nincsenek úgymond kijelölt utak, bármerre el lehet kalandozni és iszonyat könnyen el lehet tévedni és szem elől lehet téveszteni a helyes utat. A későbbiekben ez módosul a hatodik rész után már, mikor a grafika is sokkal kidolgozottabb ( és ugye az arculattervezés is sokban változik az új kiadó miatt) és valamivel egyértelműbb az útirány.
A második kedvencem a Legend, aminek a nagy része Dél -Amerikában játszódik, de persze Kazahsztán is felbukkan. A Legend már nem tartozik bele a klasszikusok közé ez már az új arculat szülötte.
Még nem volt alkalmam kijátszani az összeset, de esküszöm, amint megfelelő X-boxhoz jutok vagy Play Stationhoz minimum háromszor fogom végigjátszani az összeset.

Nem sokára kijön a játék 11. része is, amire már borzasztó kíváncsi vagyok, mert nagyon érdekes lett a háttértörténete és mivel a tizenéves, tapasztalatlan Larával kell végig futkorászni a pályákon egy elátkozott szigeten mindenféle segédeszköz nélkül és extra gyengén, így feltételezésem szerint kegyetlen mód szenvedős lesz és nem egyszer fogok idegbajt kapni felette.

Mindig is szerettem a történelmet és a régi idők titokzatos, rejtélyes dolgait, helyeit így nyilván nem meglepő, hogy mindig boldogan játszok végig egy-egy részt. Valahogy sosem unalmas, mindig tartogat valami meglepetést. A klasszikus játékok grafikája nem valami szép, viszont maga a téma a történet és a grafikát leszámítva minden más sokkal kidolgozottabb és igényesebb, mint az újabbak. Azokat is szeretem és azokkal is mindig szívesen játszom ( már amelyiket viszi a gép) a grafika pedig részről részre gyönyörűbb lesz, viszont a klasszikusak valamivel jobbak.

Amire nagyon kíváncsi leszek:

Nem vagyok valami nagy játékos, sosem tudtak igazán lekötni a számítógépes játékok, mert egyiket sem éreztem túl közelinek magamhoz, de a Tomb Raider pont olyan játék, ami simán letudja ültetni az olyan embert hosszú órákra, aki szereti a sok mászkálást, lövöldözést, logikai fejtörőket, a titokzatos történelmi alaptémákat, hátborzongató sírokban és kriptákban való kutakodásokat az egzotikus helyeket és misztikusabbnál rejtélyesebb helyszíneket, valamint a rég letűnt világok ereklyéit. 

Meghát...a sírrablás már önmagában elég nagy kaland, hát ha még jön pár ellenség is...

Rubinvörös

A könyv története pofon egyszerű: van egy átlagos lány, akiről később kiderül, hogy nem is átlagos, hanem nagyon is átlagon felüli és ennek hatására egy sor kiszámítható, sablonosabbnál sablonosabb "problémákkal" és "kihívásokkal" kell szembe néznie. Valahogy a történet összes férfi szereplője beleszeret, mindenki érte verseng, és míg a főhősnő hirtelen felbukkanó imádói között élvezkedik, addig ténykedik a főgonosz is és a főhősnő hibát hibára halmoz, amit a végére azért nagy nehezen de sikerül megoldani, vagy ha nem sikerül a végére megoldani, akkor jön a második, harmadik, negyedik, x-edik kötet, amiben majd valahogy a probléma végére járnak és egy sor unalmasabbnál unalmasabb sablont állítanak fel, ami már csak egy lerágott csontra emlékeztet.
Ez a könyv teljes mértékben ilyen, viszont mindezek ellenére... valahogy tetszett.

A történet: Gwendolyn azt hiszi magáról, hogy teljesen átlagos, még az átlag átlagánál is átlagosabb, éli a tinik mindennapi életét, míg egy nap meg nem tudja, hogy örökölte az időutazó gént, aminek segítségével egy bizonyos kort elérve ki tud szakadni az időből és pár száz évvel korább időpontban meg tud jelenni ( a tér nem változik, csak az idő).
Miután a lány népes családja felháborodva veszi tudomásul, hogy a teljesen átlagos kislány ( aki szellemeket lát, de ettől függetlenül teljesen átlagos) örökölte az időutazó gént, holott egy másik lánynak kellett volna örökölni, hirtelen mindenki mozgásba lendül és mindenki egyöntetűen utálni kezdi a távolabbi rokonok közül.
Van egy szerkezet aminek segítségével az időutazók, tudják szabályozni, hogy mikor teleportáljanak, természetesen föhősnőnk is megismerkedik ezzel a szerkezettel és az elmaradhatatlan fehér herceg szőke lovon is megérkezik, aki teljes mértékben megfelel annak a sablonos karakternek, akik az efajta lányregényekben lenni szoktak. Tökéletesek. Természetesen együtt utazgatnak az időben és a történet végére össze melegszenek és az alapkonfliktus is kialakul, ami végülis nem oldódik meg a végére, hanem a folytatásokból derül majd ki.

Nem sokat dícsértem, pedig nagyon tetszett a könyv, két nap alatt elolvastam és most égen földön a folytatást keresem. Az író nagyon jól fogalmaz és hiába van tele sablonokkal és klísékkel, ezek azok a fajta klísék, amik be szoktak válni. Mert ugye...egy klísé, azért az ami, mert bevált. Ami egyszer működött az biztos működni fog mégegyszer- gondolhatná az éppen ihletet nyerő író.  Itt ennél a történetnél működött és kicsit sem volt unalmas, tényleg nagyon olvastatta magát, viszont tartok tőle, hogy a folytatások el fogják rontani. Általában minden történetnek az első, eredeti része a legjobb, mert akkor hoz, mutat valami újat a folytatások, már viszont nem sűrűn érik el a kívánt érdeklődést...kivéve persze, ha az első történet vége úgy végződött, hogy a konfliktus nem lett megoldva és szinte félbevágták az egészet.
Nagyon érdekel, hogy Gwendolyn történetéből mit tudnak kihozni, érdekel az a rejtély, amire végülis nem derült fény.
Örülök, hogy végülis nem csapták össze a végét és zárták le valami iszonyatos nagy baromsággal és az elvarratlan szálak is újra elő kerülnek majd a folytatásban, de félő, hogy ellaposodik majd az egész a későbbi kötetekben. Ez a könyv szórakoztató és lebilincselő, viszont sajnos tucatkönyv, így nagyon könnyen eltűnhet az ilyesfajta vörös pöttyös és egyéb tiniknek/fiataloknak szóló könyvek erdejében.
Tetszett, hogy sok jelenet játszódik a múltban, tetszettek az időutazás előtti készülődések, amik kissé kíjjebb emelik a történetet a szalagon gyártott romantikus könyvek kavalkádjából és mutat valami újat is, noha nem sokat.

Összefoglalván, nagyon tetszett a könyv, ha alkalmam lesz rá, elolvasom a folytatást is.
Az író fogalmazási módszere is sokban hozzájárult, hogy élvezhető legyen.
Sablon van benne rengeteg, főleg a karakterek terén, de még így is élvezhető.