Zafírkék ( Rubinvörös folytatás)

Fura de még mindig nem jöttem rá, mitől olyan más, mint a többi vöröspöttyös könyv. Hisz  mindegyik nagyjából ugyanarról szól, itt sincs kivétel...vagy talán mégis?

A történet ott folytatódik, ahol az első rész befejeződött...egy gyóntató fülkében. Kaptunk pár új szereplőt is, akik közül talán a legérdekesebb egy kicsi démon, Xemerius, aki nekem már szinte a legnagyobb kedvencem lett. Eszméletlen jó a szövege és a stílusát is egyszerűen nem lehet nem imádni.
A sztori ezuttal sem okozott csalódást és nem tudom miért. Pedig szinte már vártam, hogy mikor érkezik el az a pont, mikor leteszem a könyvet ( vagyis kikapcsolom az olvasó progit) és lelkiismeret furdalásom közepette áttérek más elfoglaltságra. De ez a pont nem érkezett el. Csak olvastam és olvastam és egyszercsak azt vettem észre, hogy vége lett.
Iszonyúan ritka az olyan könyv, ami engem leköt. Pedig lételemem az olvasás és némiképp az írás is, de valahogy mostanában sokkalta válogatósabb lettem könyv téren.
A Zafírkéket is ugyanúgy két nap alatt olvastam el, mint az első részt és minden egyes sorát élveztem és rögtön el is kezdtem keresni a harmadik részt.
Tényleg nem tudom mi az ami ennyire meg fog benne, nem igazán lehet megmagyarázni. Az alaptéma ugye az időutazás és az, hogy ezt Gwen hogy éli meg és hogy próbál fényt deríteni egy bizonyos ősidők óta fenn álló rejtélyre.
Az időutazós téma már kezd igencsak lerágott lenni, annyi féle fajtáját láthattuk/olvashattuk már, csoda hogy az író nő úgy fogalmaz az utazással kapcsolatban, mintha életünkben először hallanánk róla.
És van egy kis Harry Potter feelingje is. Bár ezt...elég elhamarkodott csak így kijelenteni, de némiképp hasonlít rá és talán pont ez az, ami ennyire tetszik benne ( magát a Harry Pottert 1-7ig kevesebb mint két hét alatt olvastam ki).
Maga a történet cselekménye nem igazán haladt előre, Paul és Lucy még továbbra is egy nagy hatalmas kérdőjelet alkotnak, az Őrzők még mindig csesznek rendesen elmagyarázni, hogy mi miért van és Gideon Gwennel való kapcsolata sem igazán lendült előre...viszont ennek ellenére tele volt mindenféle poénnal, pörgős volt, volt benne szappan is, de az is olyan poénosan volt tálalva nem pedig folyósan.
Volt egy bál némi piával és sok sok, több mint kétszáz éve halott emberrel ( már ha a saját korunkból nézzük), ahol Gwennek sikerül leinnia magát. Ez így önmagában elég kevés, viszont én majdnemhogy sírva röhögtem. Minden elismerésem az író nőnek, ugyanis olyan jól és szórakoztatóan adja elő, az egyébként nem túl felkapott történetet, hogy egyszerűen lehetetlenség letenni.
Úgy szeretném, ha több ilyen lenne, mert mostanában csak szenvedek a sok hülyébbnél hülyébb történetek felett, amik egyébként érdekelnének, de a 20 oldaltól már merő nyögdécselés az egész.