Catherine Fisher: Incarceron

Valahol a jövőben egy hatalmas háború iszonyatos nagy pusztítást visz véghez és az emberiség csaknem elpusztítja magát.

Egy uralkodó elhatározza, hogy véget vet ennek és létrehoz egy Protokollt, ami a 17. századi értékeket teszi kötelezővé az életben maradtak számára. Valamint létre jön egy börtön, de nem is akármilyen. Ez a börtön él és nem csupán cellákból áll, hanem városokból erdőkből, völgyekből tengerekből. Ebbe a börtönbe a problémás emberkék kerülnek, akiket a 17. századi életmódot majmoló emberek zárattak be, hogy ott majd el lesznek maguknak.

Igen logikusan a történet tehát két szálon fut. A börtön egyik fogja Finn tudja magáról, hogy ő nem oda való és igazából a külvilágból jött. El is indul kis csapatával, hogy megkeressék a börtönből kivezető utat.

Eközben Claudia a kinti világban, ahol az emberek 17. századi normák szerint élnek épp házasságra készül. De nem ám álmai hercegéhez akarják hozzá adni, hanem egy retardált kis hülyéhez, így logikusan a lánynak nem fűlik hozzá a foga.

Fontos, hogy Claudia és Finn is talál a saját világukban egy-egy kulcsot, ami a másik világát nyitja ám azt senki nem tudja, hogy hol a zár. Finn nyilván kifelé szeretne menetelni az idegbajos haverjával, egy kutya szerű lánnyal meg egy öregemberrel karöltve.

Claudia pedig befelé szeretne menni, mert sejti, hogy az Incarceron nem is olyan boldog világ, mint amilyennek leírták, valamint rájön, hogy eredeti jegyesét, akit szeretett az Incarceronba zárták be nagy valószínűséggel, hogy az új királynőnek ne legyen útjába és saját fiát ültethesse trónra. Így tehát mind a ketten megindulnak a maguk céljuk felé, közben tudnak kommunikálni a kulcsok segítségével és mindenféle kalandba keveredve egyre közelebb érnek egymáshoz. Ám sem Claudia apja sem az élő Börtön nem nézi ezt jó szemmel.

Kezdjük rögtön azzal, hogy iszonyatosan lassan haladtam vele eleinte. Az írónő annyira nagyon belevág a közepébe már rögtön a legelején, hogy nagyon sokáig nem tudtam, hogy mi is az tulajdonképpen, amit olvasok. Nagyon szokatlan volt ez a fajta világ ábrázolás, de persze nem a rossz értelemben. Nem ment bele a részletekbe, ami néha iszonyúan hiányzott néha pedig jó volt.

A vége felé kezdtem többször elővenni, mert akkor már egyre érdekesebb lett és egyre lendületesebb.

A szereplők közül úgy igazán senki sem fogott meg. Talán ez is közre játszott abban, hogy egy egész hónap kellett az elolvasásához.

Finnt én nagyon nem bírtam. Gyenge, naív, ostobácska volt és olyan kis...olyan teljesen mellékszereplőnek illő jelleme volt mégis ő volt az egyik főszereplő. Claudia már valamivel szimpatikusabb volt, bár nem vált kedvencemmé. A többiek pedig egy az egyben ugyanolyan személyiséggel rendelkeztek. Valahogy nem különböztek egymástól. Bár mondjuk a Finn barátját alakító Keiro azért eltért kicsit a többiektől, de csak annyiban, hogy egy jó nagy se*ggf*j volt, akinek már az elején ki kellett volna purcannia.

Ennek a könyvnek az erőssége nem a karakterekben, hanem a világ ábrázolásában rejlik. És ez engem jócskán kárpótolt. Az Incarceronban, mint félig szerves félig élettelen börtön tákolmányban van valami nagyon hátborzongató és rejtélyes. Szerettem, mikor magáról a börtönről volt szó a sztoriban, mert akkor mindig nagyon feszülten figyeltem. Tetszik a 17. százados megoldás is és az is, hogy ezt a kor stílust valamikor a messze jövőben alakítják ki, mikor az ember helyett már gépeknek kellene dolgozniuk, mikor már mindent a gépeknek kellene csinálniuk, de mégis, hogy az emberiség elkerülje ezt a fajta technikai vívmányok fejlődését, inkább visszafejlesztették magukat...csak hogy el ne pusztítsák a Földet. Részemről ez megható, hisz egy ilyen döntés a való világban valószínűleg kivitelezhetetlen lenne.

A mondanivalója is nagyon tetszik és a történetben elhangzó bölcsességek nagy részét is meg tudtam érteni és egyet tudtam érteni.

Lényegében arról van szó, hogy hiába van az embernek egy szép és jó elképzelése a tökéletes világról, ha az eredmény egy eltorzult, ocsmány világ...( Ember tragédiája befigyel :D).

Illetve tetszik, ahogy az olvasót azon gondolkodtatják, hogy létezik-e egyáltalán tökéletes világ? És ha létezik, miért nem tudja az ember azt elérni? Ha elképzelni el tudja, miért nem tudja megalkotni? Illetve megalkotni meg tudja, de miért fordul ellene? Hisz a Börtön él, saját tudata van és nagyon nem csipázza, azokat az embereket, akik ő benne élnek.

Amik még pluszban nagyon tetszettek azok a fordulatok. Olyan jó kis csavarok voltak benne, hogy csak ámultam( jó itt most nem a Finn= Giles példára gondolok, ami szerintem mindenkinek teljesen egyértelmű, már az elején is). Nagyon ügyesen lettek megszerkesztve, a megfelelő időben jöttek és nem voltak agyon magyarázva.

Értékelés: 7/10

-3 pontot levonok a kevés szerethető karakterért és Finnért. Finnel nagyon nem voltam kibékülve. Nem kell, hogy egy főhős feltétlenül szuper okos, szuper humoros vagy szuper erős legyen, már az is elég lenne, ha egyszerűen csak kicsit másabb lenne, mint a többi. Ha valamivel ki tudná magát emelni a mellékszereplők forgatagából, de ez Finn esetében sajna nem sikerült. A másik főszereplőről, Claudiáról már jóval érezhetőbb volt, hogy ő főszereplő, de ő is inkább csak közömbös marad. A mellékszereplőkben semmi egyedi nem volt.

( Még valami. Hallottam, hogy filmet akarnak belőle készíteni Taylor Lautner főszereplésével. Nah, én ugye nem vagyok szakértő, nem is igazán értek a témához, de én ezt az ötletet a készítők helyében sürgősen elvetném. Nem csak a leendő főszereplő miatt, hanem, mert erről a történetről érződik, hogy ha nem egy profi kezébe kerül, akkor ZS kategóriás lesz és még annak is nevetséges. Ha ilyen Twilight féle rendezők viszik a mozi vászonra az iszonyatos nagy bukás lesz, én az ő helyükben nem kockáztatnék, hogy egy újabb Arany Málna díjat vágjanak a fejemhez)

Suzanne Collins: Az Éhezők Viadala

" Életben tudsz maradni egy olyan vadonban, ahol mindenki az életedre tör? Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a tizenkét távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé. A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal - számára a túlélés a mindennapok része. Ha győzni akar, olyan döntéseket kell hoznia, ahol az életösztön szembe kerül az emberséggel, az élet pedig a szerelemmel. "

Nos igen, nagyjából dióhéjban ennyi lenne a lényeg. Én ezt a könyvet eleinte nagyon nem akartam elolvasni. Szín tiszta Battle Royale koppintásnak gondoltam és tulajdonképpen még most is annak tartom, de már nem olyan mértékben, mint régebben. Úgy döntöttem adok neki egy esélyt, hátha megtetszik. És jól döntöttem. Egészen gyorsan sikerült elolvasnom, szinte faltam az oldalakat.
Lesz, majd egy kis összehasonlítás is, de azt későbbre szeretném tenni.
Tehát: alapjában véve egy nagyon jó és nagyon izgalmas könyv. Bár a főhősért egy pillanatig sem aggódtam, mivel szinte ordít a lapokról, hogy a csajt még egy atombomba sem tudná leszedni...na meg ez nem is a Trónok Harca, szóval itt nem nagyon kell tartani a fontos szereplők halálától. Mindezektől függetlenül viszont nagyon érdekes, izgalmas és legfőképp elgondolkodtató volt.

Az elgondolkodtató részen van csak igazán a hangsúly, hisz mindenkiben felmerülhet a kérdés, hogy az író ezzel mit is akar mondani? Van egyáltalán mondanivalója?
Nekem az lenne a tippem, hogy van. 
Először is: nagyon örültem nekik, hogy ennyire kitört a tini könyvek skatulyájából és egy pár igazi, lehengerlő, szerethető, erős és jellemben fejlődő karaktereket ismerhetünk meg. Ez a könyv is egy tipikus példa arra, hogy meg lehet úgy írni egy tinikről tiniknek szóló könyvet, hogy nem kell elővenni a jól bevált sablonokat ( új lány/ fiú érkezik az iskolába, aki találkozik valakivel, akiről kiderül, hogy nem is ember és egymásba szeretnek és minden olyan misztikusan nyálas és nyálasan misztikus és trallalalala....)
Másodszor: a mondanivaló! ugyebár...Vajon a mi világunk idáig elfajulhatna? Simán. Bár nem hiszem, hogy pl. a mi világunkban egy ilyen szadista kormány pont a gyerekeket venné célba, de ehhez hasonló dolgok nem csak, hogy megtörténhetnek, de meg is történtek a történelem folyamán. Igaz az emberek nem úgy kezelték, mint egy sport eseményt, de voltak ehhez hasonló dolgok, amikre most így külön nem akarnék kitérni, hisz mindenki tudja mikről van szó... nem is olyan régen történtek ezek.

Ami még érdekes, hogy ebből az Éhezők Viadalából a Kapitólium nem csak a megtorlás lehetőségét látja, hanem szórakoztatásnak is szánja. Hiszen minden egyes gyilkosságot felvesznek, majd leadják főidőben, lehet fogadásokat kötni illetve lehet támogatni a versenyzőket és a Viadalok végén el lehet kirándulni a terepre és ki lehet próbálni a gyerekek által használt fegyvereket (persze nem egymáson).
Ezt leginkább a gladiátor harcokhoz lehetne hasonlítani. Bár ott nem igazán a megtorlás végett gyilkoltatták egymással a rabszolgákat, hanem, mert csak úgy megtehették plussz a szórakoztatás miatt. Az ókori Rómában ezekkel a viadalokkal nem akartak büntetni senkit (bár lehet, ki tudja ezt már), itt viszont a pórul járt 12 (régebben 13) körzetnek ez kín keserves büntetés.

Ha már szórakoztatás...akkor ez lenne az a pont, ahol a B.R.-tól teljesen eltér hiszen a B.R.-ban ezt a "gyilkoljátok egymást míg csak egy marad" játékot nem azért csinálják, hogy gazdagékat szórakoztassák, hanem csak szimplán a büntetés és a megtorlás miatt. Itt gazdagék kölyke sem menekül, ha épp a peches kiválasztott osztályba kerül be. 
Nem veszik fel a játékot, nem csinálnak cirkuszt belőle.
Az Éhezők Viadalában a versenyzők nem ismerik egymást míg a B.R.-ban igen, hisz ott ugye egy jól összeszokott osztályról van szó, amitől szerintem még kegyetlenebb. Na nem azért, alapból nem túl lélekápoló ha valakit ki kell nyírnod, de ha választanod kell, hogy egy vadidegenbe vagy egy jó barátodba hajítod a fejszéd...hát...

Az Éhezők Viadalával egyébként az az egyetlen probléma, hogy egyszerre mond nagyon sokat és nagyon keveset. Ez egy tök jó társadalom kritika, de nem tudunk meg túl sokat a világról, amiben játszódik. Annyit tudunk, hogy a valaha volt, de már halott Észak-Amerikában alakult ki ez a Panem sok természeti katasztrófa meg egy pár háború után, de ezekről szerintem többet is lehetett volna mesélni. Mi van a többi országgal? Mi van Európával, Ausztráliával Ázsiával, Afrikával? Vajon ott is ilyen állapotok uralkodnak? Miért nem szöknek meg az emberek?
Kicsit jobban ki lehetett volna dolgozni a háttértörténetet, hogy tudjuk mi vezetett odaáíg, hogy egy ilyen szadista  ( de elenyésző számú) kormány jöjjön létre, akik gyerekeken torolja meg a múltban elkövetett hibákat?
Az rendben, hogy volt háború, na de mire föl volt?
Bár mivel nem olvastam még csak az első részét, így még talán van esély arra, hogy majd kiderül. Bár jobban örültem volna neki, ha már az első kötetben tisztázza az író, hogy mi miért történt.

Egyébként azt mondják, hogy aki nem olvasta a könyvet az nem fogja érteni a filmet. Hát ez nagyon nem így van. A filmet először láttam és csak utána olvastam  a könyvet, viszont semmi hátrányom nem származott belőle. Persze a könyv részletesebb és az ember közben úgy képzelheti el a dolgokat, ahogy ő  jónak látja, de ettől függetlenül a film szerintem teljes mértékben a könyv alapján készült.
A könyvben csupán egyetlen olyan esemény, vagyis aprócska fordulat van benne, ami ha jól emlékszem, akkor a filmből kimaradt: méghozzá, hogy mik is azok a mutánsok, amik a végén az utolsó három túlélőre rárontanak. Nem emlékszem hogy a filmben mondják-e, hogy mik azok, de mikor  a könyvben olvastam...egy cseppet kiakadtam rajta.

Pontozás: 8,5/10
Egy pontot levonok a hiányos háttér sztori miatt, ami lehet, hogy az emberek nagytöbbséget egyáltalán nem érdekelné, sőt, lehet feleslegesnek tartaná, de nekem valahogy mégis hiány érzetet kelt.
És egy fél pontot muszáj vagyok levonni és a film javára írni, azon ok miatt, hogy E/1-ben van leírva, amivel nem lenne gond, de sokszor vártam, hogy mikor ugrunk a színfalak mögé, hogy megtudjuk, hogyan dolgoznak a Játékmesterek és hogy a körzetek éhező lakói, hogyan reagálnak a Viadalra. A filmben ezeket mind mutatják, a könyvben viszont fogalmunk sincs arról, hogy mi folyik az "arénán" túl, ami néhol zavaró volt...de csak egy fél pont erejéig.

Katnisst egyébként nagyon megkedveltem. Talpraesett, kemény , ambiciózus, bátor és annak ellenére, hogy ő a "tüzes" lány, eléggé higgadt. Némely résznél  eszembe jutott, hogy talán fagyálló folyik az ereiben. Ami pedig a legnagyobb erénye, hogy baromi okos. Az ötletei és a túléléshez szükséges ismeretei nem egyszer húzzák ki őt a bajból. Csodálatra méltó, hogy mit össze tud hozni az ember egy pár az erdőben talált holmiból, ha megfelelő túlélő, erdő ismerettel rendelkezik.

James Herbert: Sötét titkok háza

A Caleigh család Londonból Hollow Baybe költözik, azon belül is Crickley Hallba, hogy elfeledjék azt a szörnyű tragédiát, ami velük történt.
Gabe (az apa) mindent elkövet annak érdekébe, hogy a család túltegye magát Cameron fiúk elvesztésén. A kisfiú öt évesen tűnt el és Gabe felesége, Eve, még egy év után sem hajlandó elfogadni, hogy nincs már remény. A házaspár két lánya Loren és Cally viszonylag jól viselik testvérük eltűnését, bár nem szívesen tartózkodnak az ijesztő, hideg, öreg, furcsa Crickley Hallban, megtesznek mindent azért, hogy édesanyjuknak jobb legyen.
Megpróbálnak beilleszkedni és hozzászokni új életükhöz, ám van egy kis bökkenő... a ház, amiben laknak a helyiek elmondásai szerint kísértet ház, ahol fél évszázada árva gyerekek haltak meg.
A Caleigh családnak igencsak meggyűlik a baja a furcsa házzal, ahol napról napra egyre több megmagyarázhatatlan dolog történik ( ajtók nyitódnak és csukódnak maguktól, különös tócsák keletkeznek a hall közepén, éjszaka pedig furcsa csoszogást, kopogást, nyöszörgést lehet hallani).
Elvileg azért költöztek ide, hogy el tudják feledni a kicsi Cameron elvesztését, ám rá kell jönniük, hogy a lehető legrosszabb helyet választották és nem hogy nem fognak megszabadulni Cam emlékétől, de még a nyakukba is szakad egy tucat szellem gyerek kínja és még ezen felül egy gonosz szellem jelenlétével is szembe kell nézniük, aki nem engedi sem az élő Caleig családnak, hogy békében ott lakhassanak, sem pedig a gyerekek szellemeinek, hogy elmehessenek.

Ez a könyv több száz oldal. Ráadásul teljesen feleslegesen. Viszonylag gyorsan kiolvastam, egyszerű a nyelvezet és az eleje nagyon izgalmas és a misztikum is sokat dob rajta. Viszont, ahogy haladunk előre a könyvben rájövünk, hogy az író ugyanazt a történetet többször is leírja, csak épp más szavakkal. Igaz, hogy nem árt az ismétlés, de néha elég zavaró volt, hogy harmadszorra kellett több oldalon keresztül azt végig olvasni, hogy a Cribben testvérek hogyan kerültek a Hallba és milyen kegyetlenek voltak.
A történet nagyon sok helyen stagnált, nem mozdult semerre. Sok benne a visszatekintés és ez nem baj, sőt egész jóra sikeredett, de nagyon sokszor veszik el az író a részletekben és ettől vontatottá vált.
Sokszor elkalandozik, ami nem mindig tett jót, mert így teljesen felesleges fejezetekkel lett tele a történet, amire egyébként semmi szükség nem  lett volna.

El kell ismerni, hogy kezdetben az író iszonyatosan hátborzongatóan írt. Szó szerint lehetett érezni egy-egy fejezetnél, hogy a félelem úgy markol bele az emberi szívbe, mint egy jéghideg durva kéz, szinte lebénítva az olvasót.
Sajnos azonban ez csak az első felére igaz. A második fele, tele van töltelék részekkel, amik végülis nem voltak unalmasak, de nagyon kizökkentették a történetet a medréből.

Azt is sajnáltam még, hogy csavar nem igazán volt benne. Teljesen kiszámítható volt az egész, semmi meglepetést nem okozott. Félelmetes és hátborzongató volt, de semmi meghökkentővel nem találkozhattunk. Volt benne pár meglepetésnek szánt esemény, de kicsit sem voltak ütősek.
Néhol nagyon szívbe markoló volt, főleg mikor az árvák halálát ecsetelgették, meg hogy Cribbenék hogyan kínozták őket.

Alapjában véve tetszett a történet, csak annyi volt vele a baj, hogy kiszámítható volt és mindenféle csavart mellőzött. Ha lett volna benne valami igazán meghökkentő, akkor a pontozásnál, akár kilenc pontot is adtam volna rá, de így....

A karakterekkel volt egy kis baj. Semmi egyedi nem volt bennük. Semmi árnyaltság, semmi fejlődés. Legtöbbjük semmit mondó volt, bár ez egy misztikus horror sztorinál gondolom nem is alapkövetelmény.

10-ből 7,8 pontra értékelném. Jó hosszú, amivel nem is lenne baj, hisz ez csak jó, de teljesen felesleges időhúzó tartalommal lett megtöltve.

Valamint nem fér a fejembe, hogy egy gyászoló, a problémák elől menekülő, lelkileg instabil család miért vesz egy olyan házat, ahol kisgyerekek haltak meg (mert tudtak róla).....és mikor hallják, hogy éjszaka járkálás, meg kopogás, meg ajtó nyikordulás, meg csoszogás van, akkor miért nem rohannak el onnan, mint az őrültek???
Kicsit furcsállottam a gondolkodás módjukat, de hát ha nem így történt volna, akkor nem is lenne történet.
Bár az is biztos, hogyha ez a valóságban történt volna tuti, hogy egy "normális" család azonnal összepakolt volna és elhúzta volna a csíkot. Ehelyett ők ott maradtak és inkább hallgatták, ahogy a halott gyerekek meg a gonosz Cribben szelleme partyznak az éjjel........ nem fér a fejembe, hogy nem őrültek bele.

Idéznék egy mondatot, amitől még most is végig fut a hideg a hátamon:
" Minden csendes és nyugodt volt Crickley Hallban, csak a pinceajtó nyikordult meg egyszer, amikor néhány centiméterre kinyílt."
Ez talán nem is hangzik olyan ijesztően, de nekem, akinek már egy félig nyitott sötét szobára néző ajtó is rémületet okoz....hát dermesztő :)

Kerstin Gier: Smaragdzöld

Nos, végére értem Kerstin Gier Időtlen szerelem trilógiájának és meg kell, hogy mondjam a fél karomat odaadnám még egy pár folytatásért.
Úgy néz ki a helyzet, hogy nem lesz több könyv az írónő megmarad a háromnál...legnagyobb sajnálatomra.

Tehát a Smaragdzöld szépen pontot tesz a történet végére, a szálakat elvarrták, a történetet lezárták.
Lucy és Paul külön történetéből egyértelműen kiderül, hogy mi lesz az egyik csavar a befejező részben, így azon nem tudtam túlságosan meglepődni.

A végén kiderül, hogy a gróf hogyan vágta át az Őrzőket és, hogy mit akart ő eredetileg ezzel az egész vérgyüjtögetéssel és az egész kronográfos dologgal, ami szintén nem volt meglepő, mert a bölcsek köve köztudottan halhatatlansággal ruházza fel az embert, így Saint Germain törekvései nekem egy picit túl egyértelműek voltak. De viszont! A gróffal kapcsolatban megismerhettünk egyik másik nagy csavart, ami pedig nagyon nagyot ütött. A gróf nem is annyira halott, mint amennyire napjainkban hinnénk és természetesen a kiléte egy ideig rejtély, de mikor rájönnek igencsak nagyot néztem.

Mr. Bernhard kilétéről is kiderül egy-két dolog, bár az szinte a legutolsó sorokban jelenik meg és az ember lányának álla, akkor sem esett kisebbet, mikor a rejtélyes komornyik kilétére fény derült (basszus :D)

Gwendolyn néha elég idegesítően viselkedett, néha tényleg szánni való volt, a nyafogása kicsit túlontúl sok  az előző könyvekhez képest, de nagyon jó humora továbbra is.

Gideon nekem végig közömbös maradt. Semmivel sem kedveltem meg jobban, de a továbbiakban sem lett ellenszenves.

Leslie-t pedig már az előző kötetekben sem favorizáltam. Kicsit túlságosan is túlerőltette a legjobb barátnő szerepét. Gwendolyn helyében én egy párszor legszívesebben rászóltam volna már, hogy " Álljál már le basszus, hát ez nem igaz, egy perc nyugtot nem hagysz!"
Persze, értem én, egy legjobb barátnak már csak ilyen rámenősnek és "én vagyok a világ legjobb barátja és a legjobb barátom még vécére se mehet ki nélkülem" típusúnak kell lennie. Legalábbis a mai tini könyvekben ez az elfogadott. Szóval vele kapcsolatban igazán nem bántam volna, ha kicsit kevesebbet szerepel és nem olyan tapadós.

Xemerius, a kis vízköpő démonka stílusa ugyanolyan imádni való, a beszólásai továbbra is ugyanolyan csipkelődőek és humorosak, mint az előző két részben. Őt végig favorizáltam, már az első megjelenésétől kezdve egészen az utolsó mondatáig.

Lucy és Paul egy kicsit többet is szerepelhettek volna, mivel hogy az egyik csavarnak nevezhető eset épp rájuk épül, bár ha valaki nagyon odafigyelt, akkor nyilván nem lepődött meg, hogy Lucy és Paul mit hagyott hátra a legelső kötet legelső fejezetében.


Tehát összegezve az utolsó kötet egy igazán méltó befejezése ennek az időutazó történetnek, amit az írónő úgy fogalmazott meg és olyan atmoszférát teremtett, hogy le se lehetett tenni a könyvet. Kicsit lehetett volna még folytatni, mert ugyan le lett zárva, de kíváncsi lennék, hogy az Őrzők hogyan viszonyultak a gróf hirtelen felbukkanásához, hogyan ismerkedik össze Gwenny az igazi szüleivel, mi történik Saint Germainnal miután leleplezik, Mr. Bernhard elárulja-e valaha a Gwennek, hogy kicsoda ő és így tovább és így tovább.

Azért mégis úgy érzem, hogy kicsit el lett sietve. A fő szálakat ugyan lezárták, méghozzá méltóképp, de van pár ( nem túl sok) mellékszál, aminek a kimenetelére kíváncsi lettem volna. Esetleg egy jövőben játszódó kis részletnek is örültem volna...de hát ha nem hát nem :)

Összegezvén: 8,5/10 pontot kap.
Ezt a  mínusz másfél pontot Gwendolyn néha már túl sok nyávogása és a néha már túlontúl sok nyálnak tulajdonítom. Egyébként biztos vagyok benne, hogy még egy párszor újra olvasom.

Ez a trilógia a bizonyíték arra, hogy igenis meg lehet írni úgy írni egy tini-misztikus-dráma történetet, hogy az ember ne akarja 20. oldal után átharapni a saját torkát kínjában.

Jóslatok hálójában (B.M. Grapes)

Nagy izgalommal kezdtem neki a könyvnek már csak a borítója alapján is. Azt is hallottam róla, hogy egészen újszerű, eltér a mostani vámpíros szerelmes regényektől így teljes mértékben felkeltette az érdeklődésemet, mert a vámpíros tinidrámákból szerintem jóval több van az egészségesnek mondható mennyiségnél.

Hiába, hogy nincsenek benne vámpírok...semmivel se jobb a mostani misztikus-romantikus-tini tucat könyveknél, sőt....néhányat messze alulmúl.

A történet egy Hot Hill nevű kicsi városban játszódik, ahol a helyi gimnázium évnyitóján furcsa dolog történik az iskola aulájánál: a fali újságra valaki kitűzött egy papírost, amire fura jövendölések voltak feljegyezve. A diákok eleinte nem foglalkoztak vele, de mikor minden egyes esemény megtörtént, ami fel volt írva a papírra, akkor az már szöget ütött egyszerű kis fejecskéjükbe.
Egy pár lány összefog, hogy kiderítse, hogy ki írja  a jóslatokat, amik nap mint nap kikerülnek a faliújságra és, hogy ki az a titokzatos JJ, akinek a kilétére még az istenért sem tudnak rájönni.

Ada, Jess, Julie és Edna nyomozásba kezdenek, ami akár lehetne izgalmas is....de nem az. Semmi feszültség, semmi fordulat, csak egymásra lettek pakolva az események, mintha az író csak felsorolta volna őket.

Van benne pár csavarnak szánt, erőltetett, ízetlen fogás, amit ha az ember odafigyelt előre kikövetkeztethetett, vagy ha nem is sejtette, hogy így lesz, kicsit sem lepte meg.

A szereplők közül a főszereplőt Adát utáltam meg a legjobban.
Valami eszméletlen buta, felszínes, egoista és szinte éreztem, ahogy táncol az idegeimen.
Eleinte még érdekes lánynak bizonyult, de onnantól kezdve, hogy Daniel felbukkant az életében ismét, na onnantól nem vagy csak alig bírtam elviselni. A képmutatásáról nem is beszélve....egész életében utálta Danielt, azért amit tett vele, de mikor a pasi kicsit kigyúrta magát és vett pár szexisebb gúnyát sikerült felkeltenie a suliba járó lányok figyelmét, akkor már rögtön Adának is kellett. Olyan fénysebességgel szeretett bele, hogy az valami hihetetlen.
(Tényleg igaz az elmélet, hogy ami több embernek kell, az kell nekem is :))

Daniel...róla tulajdonképpen nem sok mindent tudunk meg, csak annyit, hogy régen nem volt valami vonzó, Ada a barátzónába tette, de mikor kicsit összeszedte magát külsőleg ismét felkereste Adát, hátha...és jéé, bejött.
Nem probléma, hogy Ada úgy kicseszett vele, ahogyan csak egy szerelmes fiúval ki lehet, á, kit érdekel...
Ja és persze alapból tudjuk, hogy szexi és vonzó és pasi és mindenkinek kell. Ennyi.

Edna - sokáig gondoltam azt, hogy ő lesz JJ. Örültem volna neki, mert így legalább lett volna valami kis izgalom, valami kis tuti csavar, valami drámai...de nem. Ő még egyébként egész tűrhető volt.

Julie és Jess - rájuk is gyanakodtam egy időben, de sajnos ez a tippem se vált be. Pedig micsoda csavar lett volna....
Egyébként a karakterekkel nincs gond, elvoltam velük, de leginkább csak közömböse0k voltak.

A végén persze kiderült, hogy ki írta a jóslatokat és az is kiderült, hogy ki az a JJ.
Egyiknek sem örültem. A leleplezésük olyan szinten volt ízetlen, hogy csak na. Az egyik önként vallotta be, ráadásul olyan unalmas módon, amilyet csak el lehet képzelni a másik meg egyszerűen egy idő után már sejthető volt.

A vége olyan cukormázas és rózsaszín szivárványos habos-babos volt, hogy majdnem abbahagyta, az utolsó lapoknál. Ilyen még a Twilightban sincs.

Viszont jó röhögtem azon, hogy mennyire leszrják a főszereplők azt, hogy bizonyítást nyert a természetfeletti lények létezése. Szinte meg se lepődtek.
Néhány jelenet szinte így zajlott:
-Emberek itt egy több száz éves természetfeletti szörny, tudjátok, hogy ez mit jelent???
Reakció: Jajaja, de most nem érek rá ezen agyalni, azon gondolkodom, mit vegyek fel holnap...vajon sütni fog a nap?

- Te jó ég, Mrs. Benett és Aaron holtan estek össze ráadásul közvetlenül a jelenlévők mellett!
Reakció: Oké, oké, mostmár félre az útból szegény Danielnek fáj a feje...

- Sandra Hart egy igazi jósnő, aki látja a jövőt, szerinted hogy csinálhatja ezt?
Reakció: Ki nem szrja le? Hmpf...vajon mit csinálhat most Daniel?

- Nahát itt ez a Daniel nevű srác, Ada, akit annyira utáltál, azért, amit veled tett és még csak nem is szeretted viszont.
Reakció: Kit érdekel? Jól néz ki és van kocsija, amivel suliba tud vinni.

Szóval igen, voltak benne iszonyat béna dolgok, iszonyat gyenge szereplőkkel és harmat gyenge csavarokkal, amik akkorát sem ütöttek, mint egy pillangó szárnya.

Az alapsztori az ami tényleg egyedi, de a megvalósítása...lehetett volna fényévekkel jobb is.
Jó pár szász oldalon keresztül nem történik semmi, és kábé ugyanennyi feszültség sincs benne.
Ha valaki nem is tudja kikövetkeztetni a két ismeretlen személyt ( JJ és SH), akkor sem fordul le a székről döbbenetében, mikor napvilágra kerül a csúf igazság.
A vége volt a történet legcikibb része. Szinte megnevettetett, annyira kritikán aluli volt.

Csak azért olvastam végig, mert nagyon nehezen jutottam hozzá és nem volt szívem letenni :)

Alkonyattól pirkadatig

Nekem ez a film valahogy kimaradt az életemből, pedig nagyon szeretem Tarantino filmjeit, így most bepótoltam...és valahogy nagyon nem erre számítottam.

A történet főhőse(i) két fivér, Richard és Seth Gecko, akik bűnözőként tengetik napjaikat, bujdosnak a törvény hosszú karjai elől. Eltervezik, hogy nem maradnak Amerikában, hanem inkább Mexikóban kezdenek majd "új" életet és ehhez kapóra jön nekik egy volt pap, aki két gyerekével és egy lakókocsival szeli át az országot. A fivérek túszul ejtik őket és a lakókocsijukat, ezután pedig neki látnak a hosszadalmas útnak. Kicsit beszélgetnek, kicsit lelkiznek, feltűnik egy -két érdekesebb poén, de végül eljutnak Mexikóba, ahol egy igen különleges bárba keverednek.
És itt teljesen megváltozik a történet, ami szerintem nem tett neki jót.
A bár táncoshölgyei és még egy pár alkalmazott átváltoznak vámpírokká és megkezdőik a harc. Folyik a vér, elővillannak az érdekesebbnél érdekesebb fogak, megy a marcangolás és az öldöklés, ami szerintem nem sült el rosszul, viszont ha azt nézzük, hogy a film első fele szinte teljesen másról szólt...
Ketté kellett volna venni. A film első feléből egy nagyon jó kis túszdrámát lehetett volna csinálni...tulajdonképpen az is volt, de tekintve, hogy a második részben a túszok is és a túsztartók is átmennek vámpírvadászba....hát ez így egy kicsit érdekesre sikeredett.
A film második feléből nyugodtan  ki lehetett volna hozni egy külön vámpíros-vadászós alkotást. Ennek a kettőnek külön külön lehetett volna értelme. Persze így is van, de olyan volt, mintha a film felétől kezdve már egy teljesen másik filmet nézett volna az ember, csak épp ugyanazokkal a szereplőkkel.

Kedvenc szereplőm: Seth, a pap (érdekes pedig, a legtöbb filmbeli paptól falra tudtam volna mászni, de ő valahogy teljesen rendben volt)

A többi részét nem láttam még csak ezt az elsőt, amire most így kapásból 7/10 pontot adnék.
1 pont mínusz a furcsa fordulatért...a két szál valahogy nem illett egymáshoz.
1 pont mínusz a sok bakiért, amit sajna már első nézésre is rögtön ki tudtam szúrni és picit ciki volt...pedig nem is kerestem őket.
1 pont mínusz, mert nem tetszett, hogy a végén Seth nem engedte Katenek, hogy vele menjen (xD). Valahogy én szurkoltam nekik.

Néhol a látványvilág, a berendezés és a számítógépes trükkök is kicsit furák voltak, de ezért nem jár külön pont levonás, merthát mégis csak a kilencvenes évek, itt még nem lehetnek látványosak a kellékek.

Once Upon a Time

Egy mágiával átitatott párhuzamos univerzumban kezdődik a történet, ahol Hófehérke épp felébred a Herceg szerelmes csókjától. Mindenki boldog, készülődnek az esküvőre, amit az Elvarázsolt Erdő összes királysága emlegetni fog. Ám a nagy eseményen betoppan a Gonosz Királynő és átkot szór a szerelmesekre valamint minden egyes mesehősre, akit csak ismertünk.
Egy olyan világba száműzi őket a királynő, ahol senki nem tudja saját magáról, hogy kicsoda (Piroska nem tudja magáról, hogy ő Piroska) és senki nem ismeri a mágiát....igen a mi világunkban dekkolnak.
Itt létrejön egy elszigetelt kicsi városka, ahol a mesehősök hétköznapi és unalmas életet élnek, mindenféle hókuszpókusz nélkül, egyedül Regina a Gonosz Királynő nem vesztette el az emlékeit és ő lett Storybrook polgármestere, tehát ő lett a totális főnök.
Egy gond azonban akad: Hófehérke kislánya, Emma, már Regina átka előtt átkerült abba a világba, ahova később szüleit száműzték így őt nem érinti az átok, sőt, ő az egyetlen, aki megmentheti az elátkozott kisváros lakóit és megtörheti az átkot.

Eleinte nem igazán tetszett a történet, mivel az első évad halál lassan indul be. Vontatott volt és csiga lassúsággal haladt előre és teljesen kiszámítható volt, hogy mi fog következni így egy-két rész megnézése után hosszú időre hanyagoltam a sztorit. Aztán pár héttel ezelőtt találtam róla pár egész érdekes plakátot meg videót és meghozta a kedvemet az újrakezdéshez. Cseppet sem bántam meg, mivel kiderült, hogy alábecsültem ezt a sorozatot. A történet kimenetele a legkevésbé sem kiszámítható, sőt a második évad néhol kimondottan bonyolult szálakat ölelt fel.

Az első évad eleje tehát majdnem hogy minősíthetetlen volt, de mikor átestem a felén a történet kezdett egyre kíváncsibbá tenni és azt vettem észre, hogy csak úgy darálom a részeket.
Az első évadban megismerkedhetünk egy csomó mesehőssel, akik természetesen mind amnéziában szenvednek és közben ugye flashbackek (visszatekintések) segítségével megismerhetjük a múltjukat, ami ugye az Elvarázsolt Erdőben játszódik, a mágiával működő világban.
Ezeket is jócskán alábecsültem, mert eleinte azt hittem, hogy a rendes Disney féle történetet fogják elmesélni, de kellemeset csalódtam, mikor azt vettem észre, hogy a rajzfilm változatokból igencsak kimaradt az a rész, mikor Hófehérke tolvajként és útonállóként élt, Morgó neve nem is Morgó volt, Piroska maga volt a farkas, a Herceg nem is volt herceg, Hamupipőke egy démoni alku segítségével jutott el a bálba, Tücsök Tihamér pedig rémbabává változtatott egy kedves házaspárt.

Néha akkora fordulatok következtek be, hogy majd le fordultam a székről, hogy ilyen is van. Külön örültem, mikor láttam, hogy már a mágikus világban is összefutnak vagy épp kapcsolatba kerülnek a különböző mesehősök, mint pl. Hófehérke+Piroska, Csipkerózsika+Mulan, Belle+Piroska+Hook, Hamupipőke+Hófehérke, Hook + Gonosz Királynő és így tovább. Nagyon ötletesen lettek megoldva és tényleg jó húzás volt hogy az alapsztoritól néha ennyire elrugaszkodtak. Érdekes volt látni, hogy kedvenc mesehőseid hogyan botlanak egymáshoz vagy hogy ki hogyan kerül kapcsolatba a másikkal.

A második évad még pörgősebbre sikeredett, mint az első, hiszen itt már 3 szálon fut a történet, ami nagyon meg tudja kavarni az embert, néha azt vettem észre, hogy fogalmam sem volt, hogy most melyik világban járunk. Egyrészt a mi világunkban játszódó Strorybrook az egyik helyszín, a másik a mágikus világ, ahova Hófehérke és a lánya egy baleset következtében átkerülnek és továbbra is nyomon követhetjük a flashbackek által a mesehősök múltját, ami szintén a mágikus világban játszódik.
Jelenleg csak évada van a sorozatnak, de hamarosan ( vagy nem hamarosan, de már biztosan) érkezik a harmadik évad, ami igen ígéretesnek bizonyul.

A rendezés remek, a díszleten látszik, hogy nem a legjobb és leghitetelesebb minőségű, de ügyesen bántak vele, a színészek látszólag mindent bele adnak.
Ami még nagyon tetszett, hogy az összes karakter fejlődik és mivel szinte mindegyiknek ismerjük a múltját, lekövetkeztethetjük, hogy mennyit változtak. Megértjük az indítékaikat, semmi nem marad megmagyarázatlanul. Megtudhatjuk, hogy a gonoszok sem voltak mindig gonoszak és a hősök sem voltak mindig szentek.
Példának okáért vegyik az egyik főszereplőt: Hófehérkét. Ő például kislányként igencsak idegesítő kis boszorka volt, aki szerette ugratni a cselédeket, de szerencsére az édesanyja, a jóságos Eva királynő kitanítja kislányát a jóság minden fortélyára. Eva is egy érdekes karakter hiszen neki is megismerhetjük a fiatal korát, amiből kiderül, hogy messze állt ő a jóságtól.
De ott van még Regina, a Gonosz Királynő, akiről pedig azt tudtuk meg, hogy jó kislány volt, szeretetre méltó, kedves és segítő kész, de a szerelme elvesztése után szinte szó szerint összeesküdött ellene a világ és ezek nyomására alakult azzá, ami...valamint Hófehérke maga is tehetett arról, hogy a mostohája ott végezte, ahol..
Regina anyja, Cora is hasonló cipőben járt, ő az állandó megaláztatások súlya alatt roppant meg és állt át a sötét oldalra, ahol jóval többre vitte.

A kedvenc karaktereim: - Regina: teljesen megértem az indítékait, hiába hogy gonosz szerep jutott neki valahogy azonosulni tud vele az ember, mikor megismeri egész élete történetét. A vívódása, hogy küzdjön a sötétebbik énjével, mikor a fiáról van szó, szintén arra utal, hogy a szíve mélyén nem rossz ő..
Kidolgozott, egyedi, ambíciózus és többé kevésbé logikus.

-Vadász: vele is simán lehet azonosulni és bár szegény csúnya véget ért, mégis valahogy szimpatikus volt. Bár ő alapvetően a rossz oldalon állt, kiderült, hogy neki is van szíve...igaz egy dobozkába zárva, de akkor is van. Regina nyomására lett olyan, amilyen, de végül ő is úgymond "nemesen" cselekedett.

- Őrült Kalapos: hát ez a pasas egyszerűen imádni való. A karaktere alapján ő is a nem túl fényes oldalhoz sorolható, viszont ő mindent rosszat azért tesz, mert a kislányával fenyegetik, akit pedig szeretne visszakapni. Ő is elég sokat vívódik, tipikus család apa, aki bármit hajlandó megtenni a gyerekéért, néha még a főhősnek is keresztbe tesz, dehát...meg lehet őt is érteni. Egyébként a karaktere nagyon vagány és az egyik legérdekesebb.

- Piroska: nahát ő is egy külön meglepetés. A Stroybrookos énjét sokáig nem igazán kedveltem, de a flashbackes története volt talán az egyik legnagyobb csavar, hiszen kiderül, hogy nem azért  hord ő piros köpenyt, mert annyira tetszik neki.... ki gondolta volna, hogy a köpeny teljesen más célt szolgál? És egyáltalán ki gondolna arra, hogy nem Piroskát kell félteni a farkastól, hanem az embereket kell félteni Piroskától...főképpen teliholdkor? Nagyon segítőkész lány, kedves és...egyszerűen megfogott az ő története.

- Hook: a kapitánynak is megismerhetjük egy teljesen más, nem éppen gonosz énjét. Kiderül, hogy tudott ő szeretni, de neki is állandóan keresztbe tettek. Az egyik legjobb karakter és nagyon örültem, hogy a második évadban olyan sokat szerepelt. Vagány, bosszúszomjas + tetszett, ahogy belefűzték a történetbe. Látványra sem utolsó...

- Mulan: őt ugyan nem sokat szerepeltették, de amíg színen volt, nagyon szimpatikus volt. Talpra esett, igazi vagány harcosnő..

Akiket nem igazán kedveltem: - Belle: a rajzfilmes Bellet, nagyon szerettem, nem véletlenül volt a Szépség és a Szörny a kedvenc mesém, de itt valahogy nagyon nem jön át a karaktere mondanivalója. Teljesen elkülönül a sztoritól, idegesítő és a színésznő sem igazán éli át a szerepét. Ha nem tudnám, hogy ő Belle, simán csak egy random teljesen fölösleges szereplőnek tartanám, aki még idegesítő is. Valahogy nagyon nem passzol a színésznő és az általa formált karakter össze. Pusztán csak annyiban hasonlítanak, hogy a forgatók néha a kezébe nyomtak egy könyvet, hogy " Nézzétek csak, az a csaj ottan, na az ott a Belle!". De ennyi...néha van egy könyv a keze ügyében, de sem ő sem a Rumplehoz fűződő kapcsolata nem jött át. Magát a színésznőt sem igazán zártam a szívemben...sem itt sem Lostban sem a Remember Me-ben..

- Rumple: ő az egyik fő gonosz, akiről kiderült, hogy régen nem igazán volt ő gonosz, sőt kifejezetten nemes ember volt, akinek szintén úgy alakult az élete, hogy a sötétebbik oldal magába szippantotta és így lett ő a szépség Szörnyetege. Az indítékait nem igazán érzi át az ember és engem a Belle-el való kapcsolata sem nyűgözött le. Nagyon látszódik, hogy nincs meg köztük az a bizonyos "kémia", ezt a színészek sajnos nagyon elfuserálták. Rumple nagyon jó démonnak, akinek az alkuk adják a fő hatalmát, de szerintem a Szörnyeteg szerepére igazán kereshettek volna valaki mást, mert abban nem valami jó.

- Henry: egyszerűen csak irritáló ez a kis srác...a karakterrel még igazából nem is lenne baj, de a megformálására igazán kereshettek volna egy másik gyereket, mert hogy ez a színész nem igazán ért a színészkedéshez az tuti. Nagyon erőltette a dolgot, a gesztikulációja pedig...akár Bella Swan öccse is lehetne, csak ő nem tátja állandóan a száját még plusszban.

- Hamupipőke: Borzasztó kiábrándító. Ostoba és...kiábrándító.

- Csipkerózsika: A nyafogáson kívül semmihez sem ért, csak azért tudjuk, hogy ő Csipkerózsika, mert a története úgy kezdődik, hogy őt is megcsókolja a herceg és ő is mosolyogva ébred átkos álmából. Egyébként semmi Csipkerózsikás nincs benne.

A többiek egyszerűen csak semlegesek vagy nem igazán keltették fel az érdeklődésemet, ezek azok a karakterek, akikre felkaptam fejem és akiknek a története a leginkább megragadott...vagy leginkább elkedvetlenített.

Pontozva: 8/10.
Egy pont mínusz a néha cikis CGI-ért (gondolom nem volt rá valami sok keret) és egy mínusz azért a pár érdektelen, kidolgozatlan karakterért. Bár így is sok volt a szereplő és a több szál miatt, nehéz volt mindenre odafigyelni, de pl. Hamupipőke karakteréből jóval többet ki lehetett volna hozni. Csipkerózsika is lehetett volna valamivel karakteresebb, mert így csak annyi maradt meg belőle, hogy szegény Mulan agyára megy, míg együtt utaznak.

Vámpírnaplók( The Vampire Diaries) vs. Alkonyat (Twilight) összehasonlítás

Ha jól számoltam, akkor ha minden igaz négyszer futottam neki a Vámpírnaplóknak. Nagyjából az eddigi rekordom a sorozattal kapcsolatban, azt hiszem két évad és fél évad.

A környezetemben mindig mindenki azt szajkózta, hogy sokkal jobb, mint a Twilight.

Nos...összesen két és fél évadig jutottam a Vámpírnaplókban, mikor úgy döntöttem hogy feladom és gyáván megfutamodtam. Egyszerűen nem bírtam tovább.

Az első évaddal úgy mindent összevetve meg voltam elégedve. Gyenge volt a kezdés, de ahogy kibontották a sztorit és megismerkedtünk a szereplőkkel úgy egyre nagyobb lendületet vett. Tetszett a rejtély, tetszett a főszál és a három főszereplővel ( Elena, Stefan, Damon) sem volt semmi gond. Megismertük Mystic Falls fontosabb lakóit, helyeit és történelmét. Stefan is és Damon is a kedvenceim lettek. Az első évad még úgy, ahogy lekötött. A záró epizód egyenesen fergeteges volt.

A második évad azonban hatalmas csalódás volt a számomra. Bár a lendületével nem volt baj, az továbbra is megmaradt, de a történet valahogy egyre kuszább, nyálasabb, szenzáció hajhászabb lett. A legtöbb jelenet egyszerűen vagy borzasztó unalmas volt vagy tocsogott a nyálban. Az első évadban is folyt, de nem liter számra. Romantikus alkat lévén, szeretem, mikor egy filmben fellelhető némi feszültség, némileg erős érzelem...de ami sok az sok. A Twilighttal is ez volt a baj és a Vámpírnaplók sem jobb nála, ebből a szempontból. Hiába, hogy a Twilightban úgy árasztottak el minket Bella érzelmei, mint cunami a Salamon-szigeteket,  a TVD sem fogta vissza magát. Több féle szempontból láttatják velünk a készítők a történetet és nem spóroltak egyik szemszögnél sem a szappanoperába illő jelenetekből. Kicsit idegesítő volt már, hogy negyven perces egy-egy rész és 40 percből 30 perc smárolás, vagy visítozós zenére való lassúzás és hosszan egymás szemébe nézés.   A maradék tíz percben pedig vagy leszúrnak valakit vagy jön egy visszaemlékezős, múltban játszódós jelenet ( ami nem egyszer mentette meg attól a sorozatot, hogy "elkaszáljam").

Az átívelő sztori jól el lett találva, az első évadban például a sír feltárós jelenetek néhol kimondottan hátborzongatóak voltak és talán jobban rettegnék ettől a második évadbeli Elijahtól, ha nem ugrálna be mindig egy smárolós, vagy épp könnyekkel küszködő párocska a képbe....ezzel nagyon el vettek a félelem élét. Egyszerűen fölösleges agyalni, fölösleges félni, fölösleges izgulni mikor látjuk a komor és ősi vámpírok egyikét, mert tudjuk hogy a következő jelenetben egy tiniszappannal felmosott iskola folyosót láthatunk, ahol mindenki épp matek órára készül. 

Még régebben bele-bele nézegettem a harmadik évadba is, de azt sem bírtam túl sokáig.

Elhatároztam, hogy csak azért is, legalább a negyedik évad feléig megnézem, de már most túlságosan sok.

Régebben még jó poén volt, hogy a misztikus horror elemeket keverjük a tini drámával, és a Vámpírnaplók eleinte jól bánt a keveréssel, de át esett a ló másik oldalára és már csak a cukormáz van. Ettől függetlenül persze van öldöklés, vérszívás, de ez sem menti meg. Ahogyan a vámpírok itt vért szívnak az tök röhej. Eleinte még nem is vettem észre, de így most a második évad végén már egyre többször fel tűnik, hogy a vámpírok úgy isszák az emberek vérét, mint ahogy egy kutya csócsál egy csontot...ami akár félelmetes is lehetne, de leginkább nevetséges.

Sokan mondják, hogy a Twilight rossz üzenetet közvetít az olvasók/nézők számára. Ez való igaz, nagyrészt idejét múlt normákat tár fel, ezen nincs mit vitatni, ami valahol, valamikor talán szép és jó volt és helyén volt, de mostmár nem állja meg a helyét a 21. században. Viszont arról mindenki megfeledkezik, hogy a Vámpírnaplók sem nagyobb szent. Szintén most figyeltem fel arra, hogy szinte minden epizódban legalább két liter vodka elfogy. Ezek...állandóan...isznak. Megállás nélkül ott van a kezükben a piás pohár és mikor épp nem vért isznak, akkor rácuppannak az alkoholra. És ezt a tizenéves ( nyilván a színészek jóval idősebbek)  szereplőknél lehet leginkább megfigyelni, ami...hát nem is tudom, milyen üzenetet közvetít. Szerintem nem túl jót. Ezt akár azzal is lehetne magyarázni, hogy ez egy mindennapos probléma, amivel az embernek (/vámpírnak) szembe kell nézni, viszont az a helyzet, hogy a pia nem problémaként jelenik meg, hanem ez egyszerűen a sorozat egyik állandó kelléke lett.

Ami pedig végképp megnevettet olykor az az állandó bálozás. Értem, hogy egy sorozat nem panghat és történnie kell valaminek, viszont már borzasztóan unalmas, hogy minden egyes részben valamilyen bálra mennek. Szeretem a bálokat, főleg a jelmezeseket. Még inkább adrenalin szint növelő tény az, hogy a bálban vámpírok is megjelennek. Ez az első alkalommal nagyot szól, mert szép és izgalmas és misztikus és hátborzongató. A második alkalommal is nagyjából, ugyanez a hatás. Még a harmadikkal is el van az ember. De amikor már a negyedik és a sokadik alkalommal is arról szól egy epizód, hogy Elena, Stefan, Damon és kedvenc barátaik beöltöznek valami jelmezbe és elmennek a bálra, ahol valaki megpróbálja kinyírni szerencsétlen Elenát és mindenki rohan, hogy megmentse....unalmas. Nem tudom, hogy ez hogy lesz a későbbiekben, mert le vagyok kissé maradva vele, de ha továbbra is ez marad egy-egy epizód alapja, hogy "Menjünk a bálba, ahol majd leszúrunk tök random embereket!" akkor nem hiszem, hogy folytatni fogom. 

Olyan sok esélyt adtam már neki, mindig egy kicsivel tovább haladtam, de már inkább nyűg volt nézni, semmint szórakozás. Az alapötlettel nincs baj és tényleg nagyon eltalálták a rejtélyes, misztikus átívelő sztorit, külön kedvenceim pedig a visszaemlékezős múltban játszódós jelenetek, amik jól és ügyesen meg lettek oldva. Pozitívum még az is, hogy tényleg nem lassú, a sok smár partyhoz képest is viszonylag gyorsan haladnak és vannak benne nem várt fordulatok, ami szintén plusz pont.

A színészekkel sincs baj, próbálnak mindent bele adni, amit csak tudnak. Nyilván nem ők tehetnek arról, hogy állandóan bálba kell járniuk és a kezükben mindig kell, hogy legyen valami szíverősítő. ( na igen, mert arra aztán egy vámpírnak olyan nagy szüksége van).

Összefoglalva tehát nem olyan pocsék, az eleje még egész élvezhető, de nagyon elindultak a leejtőn vele.

Kedvenc karaktereim: Damon, Alaric, Isobel ( ő érte aztán nagyon nagy kár, őt nagyon bírtam), Lexi (őt is nagyon megkedveltem, dehát  ő sem maradt túl sokáig) és még úgy ahogy Stefant is csíptem.

Akiket nem nagyon kedveltem: Caroline, Matt, Tyler, Jeremy

Akiket nem tudok hova tenni: Elena ( ő inkább csak olyan közömbös, olyan kis semmilyen), Katerina (van egy érdekes stílusa, de borzasztóan erőltetve adja elő), Bonnie ( ő is egyszerűen csak közömbös), Jenna ( ő sokszor emlékeztet saját magamra, így nyilván nem tudok róla rendes véleményt alkotni).

A Twilighthoz képest semmivel sem jobb, az egyetlen előnye vele szemben, hogy pörgősebb.

Próbálkozom még tovább nézni hátha fejlődik még, de ha a negatívumok megmaradnak, akkor sajnos hamar kasza lesz.

Túúúlságosan túúúl lett hypeolva, amit nem feltétlenül érdemelt meg.

A sorozatban elhangzó zenék is csak az első évadban voltak jók és értettük, hogy miért az megy és illett is a hangulathoz. A második évad zene listájával sincs önmagában baj, de mikor berakják egy éppen nagyon elcseszett, ciki jelent alá, akkor attól a zene sem lesz élvezhetőbb.

Twilight

Először a könyv akadt a kezembe, amibe teljesen beleszerettem. Miután kiolvastam megnéztem a filmet. Nem dobtam tőle hátast, de az Edward Cullent játszó színész itt lett az egyik kedvencem.

Jött a második könyv, ami szintén magával ragadt és (sajnos) nagyon bele tudtam élni magam Bella helyzetébe. Ezek után megnéztem a második részét is, ami meg már nem nagyon tetszett. Összesen egyszer ha láttam.

Amikor a harmadik könyv a kezembe került jöttem rá, hogy akik utálják, azok miért utálják. Abban az időben, mikor én olvastam még nem volt divat imádni és nem volt divat utálni, de már így is hallottam egy két embertől, hogy pocsék. Hát tényleg nagyot csalódtam, főleg Bellában. Az első és második könyv béli Bellával teljesen azonosulni tudtam, megértettem őt. Aztán már nem értettem meg és olyan szintű ellenszenvet éreztem iránta, ami az egész sorozatot megutáltatta velem és már nem csak a filmeket tartottam cikinek, de a könyv változatát is. Megértettem, hogy miért mondják azt, hogy rosszindulatú a mondanivalója, bár én eleinte másban véltem felfedezni ezt. A harmadik film borzasztó volt, valóban, de azt is megnéztem.

A negyedik könyvet már el sem kezdtem, viszont az abból készült film egész jó lett. Bár még mindig nem olyan jó, hogy többször megnézzem, de határozottan jobb volt az előzőeknél. A TVD-vel ellentétben itt viszont a színészekkel volt a gond. Kristen Stewart játéka....hát...hogy is fogalmazzak...én nem tudom miért nem szólt senki ennek a lánynak, hogy nagyon szar, amit csinál.

Robert Pattinson sem volt valami kiemelkedő, látszott rajta, hogy nagyon túl akar már lenni rajta. Ő is rájött, hogy minél előbb kiszáll, annál kisebb az esélye, hogy még mélyebbre kerüljön a skatulyában.

A többiek átlagon alul teljesítettek. A könyvben sem valami szívbajos társaság, de  a mozi változatban olyan, mintha el akarnának aludni, annyira unják saját magukat.

Tehát összességében itt sem mondanám, hogy annyira pocsék, de nem lett jó. Pedig lehetett volna!de nem lett.

Az első két könyv dicséretet érdemel, mert sikerült elérniük, hogy beléjük szeressen az ember. A film változat utolsó felvonása is pirospont, mert magam sem tudom, hogy hogyan, de sikerült izgulnom rajta és nem várt meglepetésekkel rukkolt elő.

Hatalmas mínusz jár viszont az első három filmnek és a harmadik könyvnek, ahol szépen mindent elrontottak. A negyedik könyvet nem olvastam, de nem is igazán szeretném.

Olvastam valahol, hogy a Twilight azt próbálja bemagyarázni az embereknek, hogy " nagyon fontos, hogy legyen fiúd". Ezt nem igazán értettem ,mert pont az ellenkezőjét szűrtem le a könyvekből és a filmekből is egyaránt. Bellának sosem volt fontos, hogy neki legyen barátja. Edwardot őszintén szerette, de előtte nem volt senki és ebből, nem vettem észre, hogy problémát csinált volna. Mikor Edward elment, akkor sem jött össze mással, holott lett volna rá alkalma. Ettől függetlenül a harmadik részben mindent elcseszett, amit csak tudott, de nem ilyen értelemben. Bella egy idő után valóban megvetendő példa, de én nem ebben látom az okát. Bár ha ezt úgy kell értelmezni, hogy Bella a szerelmét választotta a családja és a sosem volt barátai helyett, akkor valóban érthető, mert tényleg Edwardot választotta, de ettől függetlenül az állítás túl van magyarázva.

Bella döntései legtöbb esetben, önző, megfontolatlan, túl dramatizált "most mindenki essen tőlem hanyatt" eszközök voltak, amik azt eredményezték, hogy az emberek nagyrészének élvezhetetlen lett.

Ha értékelni kellene 10 pontból adnék rá 5-öt. 2 pontot kapna az első két könyvért, 2 pontot az utolsó két film részletért és még 1 pontot Robert Pattinsonért, aki mindennek ellenére jó Edward volt.

A Twilight jó példa arra, hogy hogy ki tud ábrándulni az ember menet közben. Mikor az első könyvet olvastam biztos voltam benne, hogy ez lesz a kedvenc alkotásom, de aztán az írónő úgy elcseszte a karakterek nagy részét, ahogy csak lehetett, a forgatókönyv sem állhatott a helyzet magaslatán a film rendezése pedig...ZS kategória...

Mindenesetre nagyon örülök, hogy vége ennek a láznak, mert már kezdett egész ijesztő lenni, hogy némelyeknél mekkora fanatikusságot vagy épp utálatot eredményez. Az utóbbi időben utálni és cikizni volt a divat, ami volt olyan idegesítő, mint a fanok megnyilvánulása egy-egy fórumon.

Weeds ( Nancy ül a fűben/ Spangli)

Már jó rég nem jártam erre felé. Most ismét kedvet kaptam egy kis blogoláshoz, úgyhogy el is kezdeném, méghozzá egy elég érdekes sorozattal nyitnék, a Weedsel.

2005-ben indult a sorozat és egy Agrestyc nevű kis kertvárosban játszódik, ahol él egy épp frissen megözvegyült nő, Nancy Botwin és az ő életéről szól a sorozat. Hogy ne tűnjön ilyen unalmasnak rögtön meg is említeném, hogy Nancynek két kamasz fiút kell nevelnie, akiket úgy próbál eltartani, ahogyan azt senki nem gondolná: drogot kezd el árulni. Eleinte egy fekete családtól szerzi a cuccot, akik szintén szerzik valahonnan, de aztán belefog a termesztésbe is.
Elég furcsa módja ez a pénz keresésnek, és ráadásul ki gondolná, hogy egy csini, művelt kertvárosi anyuka ilyen mélyre süllyed? Nancy pont ebben látja a lehetőséget, hisz soha senki nem gondolná róla, hogy képes ilyesmibe belevágni.

A történet további szereplői közé tartozik még Nancy sógora Andy Botwin is, aki mint nem kívánt rokon beköltözik Nancyékhez. Andy nagyon sokat tesz hozzá a sorozat népszerűségéhez, hisz a stílusa imádni való, poénos, néhol idegesítő, de egyértelműen nagy humor gyáros. Szereti Nancyt és ő is részese akar lenni a drog üzletnek, ami szép lassan egyre több lét hoz a konyhára.

Fontos megemlíteni még Celiát, Nancy egyik utálatos barátnőjét, aki egy mogorva, önimádó, cinikus, törtető, felszínes nőszemély. Ő valahogy mindig rosszkor van rossz helyen eléggé meggyötrik ahogy halad előre a történet. Celia tökéletes példája annak, hogy egy kertvárosi, csinos képviselő sem szent, ő is elkövet mindent annak érdekében, hogy egyre lejjebb és lejjebb süllyedjen. Ő is bele keveredik Nancy drog ügyeleteibe, megjárja a börtönt, leküzdi a mellében kialakult rákot, túlél egy menekült mexikói tábort, mint túsz és később, mint tag. Az ő karaktere is sokban hozzájárul ahhoz, hogy legyen min mosolyogni és elgondolkodni. Az első pár évadban fontos szerepe van és sokat foglalkoznak vele, de az utóbbi évadokban már nem nagyon lehet őt látni, látszik, hogy a készítők már mindent ki hoztak belőle, amit csak ki lehetett hozni és most félre van téve. Ez persze nem azt jelenti, hogy a későbbiekben nem bukkan fel ismét, hisz, a sorozat még nem ért véget, így bármi elképzelhető.

Ott van még Doug a drog mániás könyvelő, aki szintén minden bulinál jelen van, mikor Nancy fű termesztésbe kezd ő is beszáll Andyvel és Nancy idősebb fiával Silassal együtt. Doug szinte végig jelen van ő nem jutott Celia sorsára...legalábbis egyenlőre még foglalkoznak a karakterével.

Meg kell még említeni Nancy két fiát, akik eleinte csak azzal foglalkoznak, amivel általában a tini srácok szoktak, ám később mindkét fiú beszáll a családi "vállalkozásba" és anyjukkal karöltve árulják a drogot.

Az első három évad még a csendes kisvárosban játszódik, ahol, egyre nagyobb jelentősége lesz a drog businessnek, Nancy szinte már drogbárónőként tengeti napjait, sok kapcsolatra tesz szert.

A negyedik évad már máshol játszódik, Ren Marban, mivel Agrestyc leégett így a Botwin család kénytelen rokonokhoz költözni. Nancy itt sem hagy fel a fű árulásával és egyre ügyesebben álcázza magát. Megismerkedik egy mexikói politikussal, aki szintén hasonló ügyletekkel foglalkozik és összejönnek.

Az ötödik évadra Nancy már a harmadik gyerekét szülné meg, ha hagynák és nem fenyegetnék őt jobbról balról.

Ahogy halad előre a történet egyre érezhetőbbé válik a nyomás, egyre komolyabb lesz a tét. Kedvenc szereplőink pengeélen táncolnak így sosem lehet tudni, hogy ki hol végzi.

Az ötödik évad hatalmas nagy csalódás volt, hisz egy mexikói szappanoperává alakult át az egész, mikor Nancy teherbe esett a mexikói pasastól, aki egy marha fontos ember és akit persze még fontosabb emberek vesznek körül és akik nem rajonganak annyira az amerikai többszörösen megözvegyült nőért.

A hatodik évadban Nancy és kis családja menekülni kényszerül, mikor második fia Shane megölt egy bizonyos Pilar nevezetű nőt, aki megfenyegette Nancyt, hogy végez a családjával. Így a fiúból gyilkos lett a Botwin családból pedig szökevény. Ebből a szempontból a hatodik évad igazi megváltás volt, hisz maguk mögött hagyják ezt az egész nevetséges helyzetet és Kanada felé veszik az irányt. Odáig nem jutnak el, viszont munkát vállalnak egy hotelben és egy bér lakásban húzzák meg magukat álnéven. A hoteles részek nagyon jóra sikeredtek, de később azt is maguk mögött hagyják és egy lakókocsiban próbálnak meg boldogulni a maguk módján. Ez is egy jó húzás volt a sorozat legemlékezetesebb pillanatai (legalábbis számomra) innen maradtak fent, de ez is csak ideiglenes megoldás a számukra. Celia ekkor már nem tart velük és az elejéről jól ismert mellékszereplők is szépen lassan lekopnak.

A Botwin család és Doug (mint dísz családtag) elhatározzák, hogy Koppenhágában próbálnak szerencsét és ott próbálják folytatni a kis vállalkozásukat, ám Nancy terveibe hiba csúszott, belátja, hogy nem menekülhetnek örökké és nem is tudnak. A család a hatodik évad végén ketté szakad és Nancy börtönbe kerül, amiért magára vállalta a mexikói politikusnő meggyilkolását a család másik fele pedig eljut Koppenghágába, ahol mindenki megpróbál a saját módján boldogulni.

Jelenleg itt tartok a sorozatban, de magával Nancyvel igencsak hadi lábon állok. 7 évad alatt nem sikerül kibékülnöm vele. Vannak pillanatai, amikor értem, hogy mit miért tesz, vannak pillanatai, mikor látszik rajta, hogy komolyan és felelősség teljesen viselkedik, de az esetek nagy többségében a falra tudtam volna mászni tőle. A kétszínűsége az, ami a leginkább szembe tűnő és ahhoz képest, hogy három gyerek anyja, még mindig olyan, mintha egy kamasz gyerek lenne, akinek csak buli az élet. Szereti a fiait, de a legkevésbé sem hajlandó azért tenni, hogy tiszteljék őt, vagy hogy ne legyenek züllöttek vagy legalább a biztonságuk érdekében próbált volna meg tenni valamit. Mentségére legyen mondva, hogy próbálta, de mindig csak akkor jutott eszébe, mikor már túl késő volt. Silas még csak 17 éves, mikor drogot kezd el árulni, Shane pedig 14 év körül van, mikor kinyiffant egy nőt.

Nancy egyértelműen borzalmas anya, és erre a készítők is rávilágítanak. Idő közben a szerepek felcserélődnek, Nancyből Andy lesz és Andyből...hát Andy csak Andy marad viszont sokat fejlődik, ahhoz képest, hogy az elején csak egy ingyenélő, élvhajhász, nemtörődöm ember volt, most már jóval felelősség teljesebben viselkedik, leginkább az unokaöccsei miatt, mert rájön, hogy bár késő őket újra normálissá tenni, de azért még megvédheti őket és ezért mindent megtesz. Dehát, gondolom nem is lenne történet, ha nem így lenne.

Nancy sosem volt a kedvencem, hiába, hogy ő a főszereplő és "ŐT SZERETNI KELL!!!" A többiek viszont teljesen rendben vannak. Andy a kedvencem és annak idején Celiát is bírtam, annak ellenére, hogy nem tette túl szimpatikussá magát, attól még szórakoztató volt a játéka. Celiában azt bírtam, hogy ő nem áltatta magát azzal, hogy ő jó ember, jó feleség és jó anya. Celia megmondta a tutit, kimondta, amire gondolt, ő legalább nem volt kétszínű, ami dicséretes. Deant is bírtam, Celia férjét, de már vele se nagyon lehet találkozni. Silas is a kedvenceim közé tartozik, bár ő nem tudom miért. Neki is van egy érdekes kisugárzása. Shane közömbös. Néha nagyon idegesítő tud lenni de leginkább csak olyan semmilyen.

Mary-Louise Parker látványra jó választás volt, kellemes ránézni, igazi kis kertvárosi tündérnek látszódik...de az ő játéka nekem valahogy olyan furcsa volt. A karakterét se nagyon tudom hová tegyem, de a színésznő sem valami nagy szám...már ami a játékát illeti. Azt vettem észre, hogy nevet ott, ahol nem kellene és dühös ott, amikor nem egészen indokolt. Mintha maga sem tudná, hogy épp milyen érzelmet kellene mutatnia. Ez persze néhol érthető, hisz mikor bevágnak egy olyan random jelenetet, amire az ember azt se tudja mit reagáljon, annál még érthető, de tele van a sorozat a furábbnál furább gesztikulációival, amik nem indokoltak, engem legalábbis már így a hetedik évadra nagyon  elkezdett zavarni. 

Szép volt tőle, hogy vállalta a börtönt a fiáért, de ha a dühös mexikói férj  nem húzta volna keresztül a számításait ő is elmenekült volna.

Összefoglalva: a sorozat az egyik kedvencem lett ( bár nem a fő), mert megvan az az érdekes és lebilincselő hangulata, tetszik az alapsztori, ami nem kimondottan sablonos, hisz ebben a világban szinte minden a fű körül forog és minden e köré épül és emiatt folyamatos a feszültség és a lebukás veszélye is. A tabu témák feszegetése mindig jobban leköti az embert és a poénokat is ott sütik el, ahol kell és jól bánnak velük. A színészek nagyon jók és hitelesek ( M.L.P. kivételével természetesen) mindig látszik rajtuk, hogy  nagyon élvezik a szerepüket.

5 pontból viszont csak 4-et adnék rá, ha lehetne értékelni, méghozzá ezt sajnos a főszereplő miatt. Nem tudom, valahogy nem sikerült zöld ágra vergődnöm vele.

Szerintem Nancy nélkül is nyugodtan lehetne folytatni ezt a sorozatot, vannak olyan jók a többi szereplők, hogy elvigyenek a hátukon még kettő vagy akár még három évadot is. Igaz, hogy kiesne emiatt egy csinos pofi, de szerintem ennél többet nem vesztenénk.