Lauren Oliver: Mielőtt elmegyek

Érdekes történet, és nagyon is lekötött, nem arról van szó, hogy untam volna, de tulajdonképpen csak az utolsó pár oldalért érdemes elolvasni.

A történet: Samantha Kingston a legszerencsésebb és legnépszerűbb csajok közé tartozik a gimiben. Van egy helyes, szintén népszerű pasija, három "jófej" barátnője, akikkel szinte már testvéri kapcsolatban áll és a szüleinek sem megy rosszul a soruk.
Sam, tulajdonképpen a három barátnőjével egyetemben egy alkoholista, nagypofájú ribanc, aki azt hiszi körülötte forog a világ. Természetesen, aki nem áll vele egy szinten a népszerűségben azt kegyetlenül lealázza és lenézi.
Egy nap egy buliról hazafelé tart a barátnőivel a kocsiban, mikor balesetet szenvednek és Samantha meghal. Igen ám csakhogy Samatntha a balesetet követően arra tér magához, hogy ismét az a nap van, amikor majd a balesetet szenvedi. Ismét péntek van és egy olyan reggelen tér magához, amit már egyszer átélt.
Sam persze neki áll filozofálni, hogy miért is repült vissza az időben és hogy mit is kellene tennie pontosan. Össze van zavarodva, de azért nagyjából már sejti, hogy mi lehet a bibi...amikor már a sokadik alkalommal kel fel ugyanazon a napon, rájön, hogy eddig nem úgy élt, ahogy kellett volna így néhány dolgon el kezd változtatni. Megpróbálja rendbe hozni azt, amit eddig elcseszett. Próbál rájönni miért is olyan sürgős, hogy lefeküdjön a pasijával, miért is olyan fontos, hogy ne vallja be barátnőinek, hogy utálatos ribancok, miért is olyan fontos, hogy a Juliet nevű lányt folyamatosan terrorizálja.
Sam ribancból megpróbál átalakulni egy viszonylag szerényebb és visszafogottabb tizennyolc évessé, a baj csak az, hogy nekem az átalakulás után sem nagyon jött be. Sokat változott, de tulajdonképpen a történet legvégéig nem tudtam szimpatizálni vele...meg amúgy a többi szereplővel se. Mindenki vagy idegesítő és kibírhatatlan volt vagy egyszerűen csak unszimpatikus. Talán Juliet volt olyan, akinek a története jobban megfogott, de őt se tudtam annyira a szívembe zárni, mert eszméletlen értetlen és nem törődöm volt. Persze érthető, teljesen érthető, hogy miért olyan, amilyen, ezért is éreztem az elején, hogy kedvelem a karakterét, de a végére már úgy voltam vele, hogy nem érdekel mi lesz vele.
Azért kíváncsi voltam, hogy Samantha végülis meghal-e, úgyhogy teljesen végig olvastam. A történet vége persze azért nagyjából kárpótolt hisz (meg lehet kövezni érte...)  Sam végre meghalt. Ez gonosz, tudom, de sajnos egyáltalán nem tudtam együtt érezni vele. Végül is benőtt a feje lágya, de leginkább csak a felszínen. Belül továbbra is sekélyes és önimádó maradt. Belső monológjai legalábbis erről árulkodnak. A tettei szépek, jók és igazságosak voltak, de folyton úgy éreztem, hogy muszájból cselekszik.

Az alaptörténet végülis érdekes, hisz egy folyton ismétlődő, időhurokba került napról szólt, aminek mindenképp halállal kellett végződnie. Az alapsztori tehát jónak mondható, de sajnos sem a főszereplő, sem pedig a többi szereplő nem tudott mély benyomást kelteni rám. Csak a vége kárpótolt valamennyire.
Bár lehet az is, hogy én vártam tőle túl sokat. Az utóbbi időkben olvasott könyveim mindegyikébe beleszerettem, ez viszont inkább csak elszomorított. Nem a bús hangulata miatt, hanem a karakterek olyan szintű negatív ábrázolása ( legalábbis számomra), hogy elvette a történet élvezhetőségét.
Mondanivalója elgondolkodtató, miszerint "Mit tennél, ha már csak egyetlen napig életnél?". Ezen már biztos mindenki elgondolkodott és lehet ezért vártam tőle túl sokat.
Az alapsztori tehát jó és érdekes, viszont a karakterek érdektelenek és semmitmondóak.

Született feleségek ( Desperate Housewives)

Ennek a nyolc évadot megért sorozatnak négy főszereplője van, méghozzá négy mindenre elszánt kertvárosi feleség. Bree Van De Kamp, Susan Mayer, Lynette Scavo és Gabrielle Solis. Ennek a négy nőnek a minennapjaiba nyerhetünk betekintést... és deríthetünk fényt piszkos kis titkaikra. Megtudhatjuk életük történetét és azt, hogy hogyan lettek barátok...és hogy hogyan próbálják az alá bizonyos szőnyeg alá söprögetni azt a bizonyos koszt.
Mind a négyen egy utcában laknak, aminek neve Wisteria Lane, egymás szomszédjai és szinte elválaszthatatlanok.

A történet kezdetén volt egy ötödik nő is, Mary Alice Young, aki szintén velük egy utcában lakott és jó barátja volt a négy főhősnőnknek, de rejtélyes okokból kifolyólag már rögtön az első részben öngyilkos lesz. Mary Alice Young korai elhalálozása ellenére fontos karaktere marad a sorozatnak, ugyanis ő lesz a narrátor, aki minden rész elején és minden rész végén előad egy kis érzelmes vagy épp vészjósló, rejtélyes vagy akár tanulságos monológot, ami erősen kapcsolódik az épp aktuális részhez. Mivel narrátor így csak  a hangját hallhatjuk, de szinte minden évadban megjelenik egy-egy visszaemlékezős, múltban játszódós jelenetben.

A feleségek:

Bree Van De Kamp: szigorú erkölcsök szerint nevelkedett, konzervatív értékeket képviselő, tiszteletet parancsoló nő, aki a megtestesült tökéletesség látszatát kelti. Erősen hívő és maximalista. Férje: Rex Van De Kamp, két gyermeke pedig: Andrew és Danielle.
Az ő karaktere fejlődik a legtöbbet, hisz az első évadban még csak egy vallás buzgó jégkirálynő, viszont, ahogy halad előre a történet és ahogy a sorozatos csalódások érik, folyamatosan felenged és egyre hajmeresztőbb meglepetésekkel rukkol elő.
Bár mindent megtesz azért, hogy az övé lehessen a Föld Legtökéletesebb családja, sajnos egyre csak belebukik, merthát hiába a szigorú nevelés és a heves érzelmek elfojtása Breenek egyfolytában csalódnia kell valamiben. Férje már borzasztóan unja a rideg és szigorú modorát és hamar elkezd más nők felé kacsintgatni. Lányuk Danielle kiskorú még, amikor az egyik barátjától teherbe esik így abba kell hagynia az iskolát. Bree fia Andrew pedig a legdurvább a Van De Kamp családban ugyanis szinte gyűlöli anyját és mindent megtesz azért, hogy tönkretegye. Andrew egyébként meleg és ezt nyíltan felvállalja, ám Bree hallani sem akar erről a meleg dologról így olyan dolgokat vág a fejéhez, amit nem sok anya tudna csak így egyszerűen a fia szemébe mondani. Így tehát anya és fia között folytonos a harc, két különböző világnézet csap össze a személyükben és szinte észre sem veszik, széthullott a családjuk. A tökéletes Bree Van De Kamp persze egy műmosollyal képes elintézni mindent, de belül lassan ő is kezdi belátni, hogy soha nem lesz és soha nem is volt olyan tökéletes a családja, mint amilyennek hitte.

Lynette Scavo: a nő, aki a fogamzás gátlást még csak hírből sem ismeri. Folyton tart egy gyereket a kezében, már már az a fura ha egyszer-egyszer nem látunk nála kölyköt. Ő és a férje Tom, ugyan boldog házasságban élnek, szeretik egymást és jól kijönnek, viszont rengeteg a gyerek. Lynette először egy fiú ikerpárnak adott életet, majd alig pár év múlva ismét szül egy fiút. A három fiú után viszont megint becsúszik egy gyerek, aki szerencsére ezuttal lány. Lynette imádja a családját, de kezdi belátni, hogy szép lassan bele fog bolondulni a kölykei örökös nyaggatásába és rájön, hogy bármit megtenne azért, hogy ismét munkába állhasson, hisz még a nagy baba özön előtt menő üzletasszony volt és imádta, amit csinált. Sokáig marad otthon az ördögfiókákkal, ám egy idő után kényszeríti férjét, hogy cseréljenek: Lynette megy vissza dolgozni és Tom marad otthon. A férj beleegyezik, otthon marad a focicsapatnyi gyerekkel és megpróbálja átvenni az anya szerepét is, míg Lynette végre felszabadul egy kicsit ádáz kölykei elnyomása alól.
Lynetteről tudni kell, hogy borzasztó hatalommániás, szinte mindent irányítani, akar bár nem törekszik a tökéletességre úgy, mint Bree. Lynette szereti irányítása alatt tartani a családját, de mivel a gyerekeit nem mindig tudja a megfelelő irányba terelgetni így a zsarnokoskodó hajlamait gyakran a férjén tölti ki, aki példaértékű nyugalommal és megértéssel kezeli ezt....legalábbis az elején, aztán a későbbiekben, majd ez is módosul.
Lynette tökéletes példája annak, hogy egy sikeres és vagány nő hogyan próbálja összeegyeztetni dicső karrierjét a családja és gyerekei körüli teendőkkel.
Lynette és Tom felváltva dolgoznak, hol az egyik, hol a másik marad otthon, ám mikor Lynette ismét terhes lesz, és ismét ikrekkel ( c: ) nem kérdéses, hogy ki kerül ki megint a vezetői és pénz kereső posztból.

Gabrielle Solis: a négy főszereplő közül a legfiatalabb és legpénzéhesebb. Világ életében modell volt, de mikor megismerte a férjét, Carlost, úgy döntött búcsút int munkájának és vállalja a cuki kis kertvárosi feleség szerepét. Carlos Solis igencsak gazdag üzletember volt, így mindenféle földi jóval el tudta látni az ő kapzsi és elkényeztetett feleségét. Gabrielle meg is követelte férjétől, hogy tökéletes pompában tartsa és a legmenőbb cuccokat vegye meg neki, amit a férj zokszó nélkül meg is tesz neki...legalábbis egy ideig.
Gabrielle Solis az a nő, akiről még a mai napig nem tudom eldönteni, hogy szeressem vagy utáljam. Kétség sem fér hozzá, hogy szereti Carlost és ragaszkodik hozzá, de mikor a férfi hosszú üzleti utakra megy nem veti meg a fiatal kertésze intim társaságát. Emellett, hogy folyamatosan csalja Carlost folyton csak szórja a pénzt és a nagyképűsége már a csillagos egekig ér.
Gyereke nincs és nem is szeretne még annak ellenére sem, hogy a férje folyton azzal nyaggatja, hogy szüljön neki, majd a rövidesen felbukkanó anyós is ugyanezzel a gonddal traktálja. Gabrielle Solis-t tulajdonképpen meg lehet érteni, hogy miért viselkedik úgy, ahogy, de csak akkor ha valakit megérint a múltja. A lánynak nem volt boldog gyerekkor, sőt...Egyrészt nyomorban nőtt fel, másrészt a mostohaapja molesztálta állandó jelleggel, anyja pedig elfordult tőle. Gabrielle így csak a szépségének köszönhetően tudott elmenekülni az otthonából, és modellként számos sikert elért, ami még feljebb juttatta őt a társadalmi ranglétrán. Gazdag és sikeres férje pedig valóságos főnyeremény volt számára.
Gabrielle sokáig titkolta a gyermekkorában történt dolgokat és talán ebből is eredeztethető a lány nehéz természete. Kárpótolni akarta valahogy magát, azért amit múltban tettek vele.
Gabrielle a későbbiek során, sok huzavona után úgy dönt, hogy hajlandó gyereket nevelni, de mivel egy baleset következtében nem tud szülni így adoptálásra szánja rá magát. Az adoptálás nem sikerül, de nem is keserednek el miatta, hiszen Gabriellenek végülis sikerül szülnie két kislányt Carlosnak, Juanitát és Celiát.

Susan Mayer: egyedülálló anya, akinek a legnagyobb büszkesége a gimis lánya, Julie. Susant elhagyta a férje a titkárnőjéért  így a nő kénytelen egyedül nevelni a gyerekét, ami többé kevésbé sikerül neki, bár leginkább Julie az, aki neveli az anyját és nem pedig fordítva. Susan elég kelekótya és kétbalkezes, tulajdonképpen egy kezdő középiskolás érzelmi szintjén áll és bár tudatában van annak, hogy nem túl felnőttes a viselkedése, ennek ellenére sok terhet pakol a lánya vállára. Vele szokott a legtöbb poénos jelenet kezdődni és mivel olyan kis szerencsétlen folyton bajba keveredik. Kelekótyaságát fokozza még az is, hogy Mike Delfino, a jóképű szerelő a szembe szomszédságába költözött, akibe rögtön beleszeret. Mike és Susan kapcsolata igencsak kalandos, főleghogy egy másik utcabeli nő, Edie Britt is szemet vet Mikera. A pasi egyébként sokáig nem vágja, hogy  Susan meg Edie teljesen oda vannak érte, vagy vágja és csak versenyeztetni akarja a lányokat. Ez sosem derül ki.
Susan egyébként igazi művész lélek. Rajzolásból, könyv illusztrációk készítéséből tartja el a lányát.

*Edie Britt: Edie is fontos szereplője a történetnek, hisz annak ellenére, hogy nincs valami jó kapcsolata a lányokkal, szinte mindenhol ott van. Sokan nem kedvelik, hisz még Gabriellenél is nagyképűbb és kíméletlenül kritizálja főhősnőinket, ami a szívén a száján, nincsenek különösebb titkai. Nyers és realista, viszont nem sokban különbözik a többiektől, hisz neki is hasonló kaliberű problémákkal szembe néznie, mint a Wisteria Lane összes többi lakójának.
Sok évadon keresztül szórakoztathat minket csipkelődő humorával, de nem láthatjuk már az utolsó évadokban hisz a sorozat felénél súlyos balesetet szenved, amit nem él túl. A haláláról szóló részt, Mary Alice helyett ő narrálta.
Igazán nagy kár, hogy kiírták a karakterét, sokáig ő volt a kedvencem.

* Katherin Mayfair: ő a sorozat felénél  kapcsolódik be a történetbe, mint az új lakó az utcában. Egyedülálló nő, aki súlyos titkokat őriz ( mint mindenki más a Wisteria Lane-en). Lányával és élettársával együtt érkezik és noha egy teljes évadnyi rejtély rájuk épül, csupán egy-két évad erejéig fontos a karaktere. Miután kiderült a titka és megszabadult első férje zaklató jelenlététől onnantól kezdve nem csinál semmi fontosat. Párszor megpróbálja átédesgetni magához Mike Delfinot és egy kicsit megzakkan, de nem járul hozzá túlságosan a történet továbbviteléhez. Nem is marad a fináléig, mert  mikor rájön, hogy leszbikus eltűnik a képből és egy sztriptíztáncos nővel köti össze életét.

*Renee Perry: az új Edie Britt. Renee Lynettenek régi barátnője és válása után költözik a Wisteria Lane lakói közé. Nagyvilági nő, karakterét tulajdonképpen Gabrielle Solis és Edie Britt karakterével ötvözve hozták létre. Nem szereti a gyerekeket, csak magával van elfoglalva, bár nem egyszer tesz olyat, ami pozitív szereplőként tünteti fel.

* Bob és Lee: a két meleg pasi házas és gyermek után vágyakoznak. Ők is a Wisteria Lane lakói és egy házsártos, vén asszony kivételével mindenki imádja őket. Bob menő ügyvéd, Lee pedig ingatlan ügynök.
Később sikerül nekik örökbe fogadniuk egy kislányt.

A legfontosabb szereplőkről ennyit, de természetesen számos más szereplő, mellékszereplő tűnik fel részről részre, de mivel nyolc évadról van szó nehéz lenne mindet felsorolni.

Minden évadban más más az átívelő sztori, általában minden évad egy rejtélyes új lakó körüli megmagyarázhatatlan és bizarr jelenségekkel telített megjelenésével kezdődik.
Az egyébként tiszta és szépnek tűnő kertvárosban szinte semmi nem az, aminek látszik. Az emberek tele vannak titkokkal, számos bűncselekmény/gyilkosság történik, valaki folyton megcsal valakit és mindig van valami izgi esemény vagy rejtély, ami felfedezésre, megoldásra vár a Wisteria Lane asszonykái számára.

Mind a négy nőnek megvan a maga szerepe a baráti körben: Susan a vicces és érzékeny. Bree a szigorú és tökéletes háziasszony. Gabrielle a szép és elegáns. Lynette pedig a vagány és kemény.
A lányok szoros barátságot ápolnak, egyfatja menedékei egymásnak, hisz minden nőnek megvan a maga baja, amitől próbálna szabadulni. És hát egy nő ki máshoz tudna rohanni, mikor csalja a férje, ha nem az egyik legjobb barátnőjéhez?
Keddenként pókereznek, hétvégén együtt partiznak és a családjaik együtt ebédelnek. Igen, valahogy én is ilyennek képzelném a tökéletes(-nek nem mondható) életet.

A sorozat tulajdonképpen a dráma, vígjáték, misztikum kategóriában simán megállja a helyét, mindegyik van belőle bőven. A misztikum általában maga az átívelő sztori, a vígjáték és a dráma pedig minden egyes epizódra jellemző.

Sosem hittem volna, hogy én ezt a sorozatot szeretni sőt imádni fogom, dehát úgy tűnik vannak még csodák.
A sorozat minden egyes évadja izgalmasra, érdekesre sikeredett. Persze voltak hullámvölgyek, dehát az előfordul minden sorozatnál, hogy némely részek inkább unalmasabbak semmint érdekesek lettek volna. Viszont alapjában véve a hangulat visz mindent. Kertvárosi asszonykák, akiknek az ügyes bajos dolgaik mellett még jut idejük hullákat elásogatni és leporolni a szekrényükben álldogáló csontvázakat...ez aztán teljesítmény. Végig lekötött, és tényleg nem gondoltam volna, hogy pont ez a sorozat lesz az, aminek újabban rajongója leszek.

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Eddig nem igazán izgattak az Agatha Christie írta regények, de mára már belátom milyen rosszul tettem, hogy nem voltam nyitottabb és érdeklődőbb iránta. De hát jobb később, mint soha :)

Az első Christie regény, amin megakadt a szemem az a Tíz kicsi néger volt és emlékeztem, hogy egyik barátnőm nagyon dícsérte, úgyhogy nagy kíváncsian beleolvastam. Az eredménye pedig az lett, hogy nem bírtam letenni, szintén egyetlen nap alatt kiolvastam. A szöveg nem bonyolult, a fogalmazás hihetetlen mód egyszerű, mégis izgalmas, rejtélyes és feszültségkeltő és ami a legfontosabb, úgy próbálta kerülni az unalmas semmitmondó részeket, ahogy csak tudta és ezzel elérte, hogy minden egyes sora érdekes és izgalmas legyen. Nem veszett el a részletekben, nem kezdte el 57 oldalon keresztül ecsetelni, hogy hogyan nézett ki a Néger-sziget és az azon elhelyezkedő villa. Enélkül is elénk tárul egy kép a sziklák borította sziget és a kúria sötét, hátborzongatóan üresnek tűnő termeiről.

A történet tíz emberről szól, akik mind kapnak egy-egy meghívót, amiben valamilyen ürüggyel odainvitálják őket a kietlen Néger-szigetre. A tíz ember nem is különbözhetne jobban: van köztük orvos, ügyvéd, volt nyomozó, sima öregasszony, fiatal csinos dada, cselédek stb.
Mikor ez a tíz ember megérkezik az említett helyszínre, döbbenten veszik tudomásul, hogy a villa házigazdái nincsenek sehol, akiket egyébként nem is ismernek személyesen. Mindenkinek megemlítettek a házigazdák a levélben egy közös ismerőst így elkerülhették, hogy gyanú merüljön fel bennük és esetlegesen ne merjenek vonatra ülni, kocsiba szállni.
A tíz ember nagyjából összeismerkedik a villában vacsora közben, viszont a ház ura és úrnője még mindig sehol sincs. Történik még egy furcsa dolog a vacsorát követően: megszólal egy gramofon, amiben megszólal egy hang, aki felsorolja minden egyes vendég legnagyobb bűnét, amit egyben meg is úszott.
A tíz ember felháborodva és idegesen tiltakozik a gramofonra felvett vádak ellen, ám nem sokkal ezután kiderül, hogy a vádak nem alaptalanok. Beszélgetés közben fény derül arra, hogy az ellenük felhozott gyilkossági vádak tényeken alapulnak, viszont mindenki megúszta annak idején büntetés nélkül. Most viszont valaki mégis vádolja őket és hamarosan megtörténik az első halál eset. Az egyik vendég, miután beleivott a poharába holtan esik össze. Hamarosan kitör a pánik, viszont nem tudnak elmenekülni a szigetről, mivel egy nap csak egyszer jár arra a csónak, amivel oda szállították őket. Belátják, hogy reggelig semmit nem tehetnek így várnak. A dolgok azonban mégsem mennek olyan egyszerűen, ugyanis az éjszaka folyamán újabb gyilkosság történt, valószínűleg mérgezés által és mindennek tetejében a csónak sem akar megérkezni a kétségbeesett emberekért.
Egyre nagyobb a feszültség és a félelem. Telnek múlnak a napok és sehol a két házigazda, se a csónak és a gyilkolás tovább folytatódik, mégpedig a villa hálótermeiben kiakasztott kis mondóka alapján:

" Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,

Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.

Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott,
Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc.

Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten,
Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.

Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat,
Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.

Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között,
Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.

Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét,
Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy.

Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac
Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.

Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő,
Egyet keblére ölel, és így marad kettő.

Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd,
Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy.

Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg,
Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek. "

Az emberek úgy halnak, ahogy a mondókában hullanak a kis négerek. A félelem soha nem látott magasságokba tör.

Pár elszánt férfi azonban elvállalja, hogy átkutatja a szigetet és a villát is. Gyilkosnak a nyomát se találják. Az öngyilkosságot is kizártak már lehetséges magyarázatokból, mindenki egyetért, hogy van egy nem kívánatos személy a szigeten. Miután azonban nem találják a nyomát, de a gyilkolászás tovább folytatódik rájönnek, hogy a gyilkos köztük van. Mindenki gyanús mindenkinek, ujjal mutogatnak egymásra, átkutatják egymás szobáit, senki nem bíz már senkibe. Éjszakára pedig mindenki elbarikádozza magát a szobájában.

A helyzet egyre elkeserítőbb, már épp csak egy páran maradnak és még mindig senkire nem tudják egyértelműen rábizonyítani a gyilkosságsorozatot. Valaki nagyon igazságot akar szolgáltatni.

Az utolsó lapokon kiderül ki a bűnös és a bűnös le is írja, mit miért tett. Őszintén szólva nekem hatalmas meglepetést okozott. Christie nagyon ért a félrevezetéshez, megtévesztéshez, hisz a vége nagyon nem várt fordulatot vesz. Bár gyanús volt, hogy kiderült ki a gyilkos, de a még további 20 oldal volt még hátra, úgyhogy sejtettem, hogy lesz még valami. Kiderült, hogy lett is, ugyanis nem az volt a gyilkos akiről Christie el akarta hitetni, hogy ő az.

Tehát...lenyűgöző és izgalmas kriminek lehettem szemtanúja (olvasás által). Végig lehetett érezni a szorongást, amit az okozott, hogy a szigeten rekedtek nem tudtak menekülni, mert senki nem ment értük és a vihar is még ijesztőbbé tette az amúgyis rémísztő eseményeket.

A sztori végi "kis" magyarázat is nagyon tetszett, hogy meg lett magyarázva, hogy mi miért történt. Kissé megmosolyogtatott, hogy minden egyszerűen ment ( mármint a gyilkos számára) és az első hat ember legyilkolása még viszonylag tényleg nem okozhatott neki túl nagy fáradtságot, viszont az utolsó három emberhez iszonyú nagy mázli is kellett, hogy tényleg úgyis haljanak meg, ahogyan az a mondókában meg van írva. 

Ilyesmi a valóságban nem nagyon fordulhatna elő, hogy ennyire terv szerint menjen minden, semmi hiba, semmi rizikó és a gyilkos soha, egyszer se veszítse el a fonalat és egyetlen pici hiba se kerüljön elő az egyébként zseniálisan összeállított tervben.

Jégviráglányok

Laurie Halse Anderson neve eddig teljes mértékben idegen volt a számomra. Soha senki nem említette, hogy létezik ilyen író és jómagam is csak pár napja fedeztem fel és mindössze egyetlen nap alatt el is olvastam egyik művét, amely a Jégviráglányok címet viseli.

A történet főszereplője egy 18-19 éves lány, Lia, aki súlyos betegségben szenved, méghozzá a bulimia nervosában, aminek hatására nádszál vékonyra fogy le és betegségében észre sem veszi, hogy mennyire gyenge is a szervezete. Az ételt teljes mértékben kerülni próbálja, csak annyit eszik, hogy épphogy magánál tudjon maradni.
Lia az édesapjánál és annak feleségénél él, akik minden erejükkel próbálják segíteni a lányt, hogy kigyógyulhasson betegségéből. Igen ám, csakhogy Lia teljes mértékben meg van róla győződve, hogy büntetnie kell magát és úgy véli, hogy minél több kilót ad le, annál több gondtól, bajtól, tehertől szabadulhat meg. Lia egyébként okos, kedves és megértő lány lenne, de a betegsége olyan hamar tönkreteszi, hogy észre se veszi, de már mindenkinek hazudik a gyógyulásáról, mindenkivel próbálja elhitetni, hogy normálisan eszik, pedig tulajdonképpen minden elé rakott ételt eldug és kidob vagy később felöklendezi.
Lia betegsége akkor érte el a legdurvább szintet, mikor a lány legjobb barátnője Cassie meghal egy istenhátamögötti motelben és kiderül, hogy halála előtt harmincháromszor hívta Liát a mobilján, hogy segítsen neki és hogy szüksége van rá, de a lány nem vette fel, így megmenteni sem tudta.
Az anorexiás lány teljesen kikészül legjobb barátnője halálától, amiről meg van győződve, hogy ő tehet, hisz ő nem vette fel a telefont. Innentől kezdve Lia a teljes önsanyargatás legdurvább eszközeit használja, hogy megbüntesse magát és hogy megszabaduljon a lelkiismeret furdalásától, ami úgy emészti, hogy éjszakánként folyton a halott Cassie kísértetét véli felbukkanni az ágya mellett. Lia úgy akarja ledobálni magáról a kilókat, mint más a ruháit, csakhogy a lány már így is épphogy 43 kg és ő mégis lejjebb akarja adni.
Elkeseredése odáig fajul, hogy pengével kezdi felsértegetni a bőrét és egyre mélyebb vágásokat ejt magán, egyre lejjebb süllyed a sötétségben.
Egy nap, oly mély sebet ejt magán, hogy kórházba kell szállítani, ahol egy kicsit sikerül feljebb vinni a súlyát, de Lia így se érzi még jól magát, hisz a családja óriásit csalódott benne és azzal fenyegetik, hogy bezáratják egy szanatóriumba, ha nem kezd el sürgősen küzdeni.

Lia soha nem is próbált tenni a betegsége ellen, mindvégig büszke volt vékony alkatára és Cassiet is rá akarta venni, hogy ő is fogyjon olyan csont vékonyra, mint ő. Cassie rálépett arra az ösvényre, amelyre Lia, ám Cassie nem bírta az iramot, leitta magát egy olcsó kis motelszobában és hányás közben meghalt.
Lia nem véletlenül okolta magát, hisz ő indította el barátnőjét a természetellenes fogyás irányába és ő tanította meg rá, hogy hogyan érdemes csinálni és milyen eszközöket ajánlott használni.
A lány elméjével sem volt már minden rendben hisz az eleinte csak a szobájába odafantáziált barátnője kísértete immáron minden sarokban minden épület előtt feltűnt neki.

A történet tehát egy bulimiás lány életével foglalkozik, illetve, hogy hogyan próbál valamint hogyan NEM próbál tenni ellene. Cassie halála nagyon nagy forduló pontot jelentett nála, hisz onnantól kezdve, hogy megtudta képes lett volna segíteni barátnőjének olyan durván kezdte el bántani magát, hogy a környezetében élők már nem tudtak elnézni mellette.
A történet megrázó, kicsit sem próbál kíméletes lenni, de hát így van ez jól, hiszen miért is kéne? Egy súlyosan beteg fiatal lány, akinek meghal a legjobb barátnője az ő hibájából, nem is lehet ezt egy vállrándítással elintézni. Az eddigi súlyos kór most még inkább kínozza és már a pengének sem tud ellenállni.
A történet maga nem túl hosszú, egyetlen nap alatt el lehet olvasni, de még így is lassan tudtam csak vele haladni, mert a szövege nem túl könnyű. Az író elég költőien ír és tényleg nem egyszerű  a nyelvezete, viszont ennek ellenére letehetetlen. Olvastatja magát, nem engedi, hogy letedd, hisz azon kapod magad, majd megesz a fene, hogy megtudd, hogyan képes Lia egyszerre két hatalmas problémával megküzdeni: betegsége és legjobb barátnője halála. Mindkettő súlyos és teljesen összeroppantja. Vajon képes lesz arra, hogy legyőzze valamelyiket és tovább éljen, vagy pedig hagyja, hogy a balsors maga alá temesse?

Idézet a könyvből:

“Fogtuk egymás kezét, míg mentünk az erdő mézeskalács ösvényén, ujjainkból vér

csöpögött. Boszorkányokkal táncoltunk, szörnyekkel csókolóztunk. Jégviráglányokká

változtattuk magunkat, és amikor megpróbált elmenni, visszahúztam a hóba, mert féltem

egyedül.”

Dead Silence

" Óvakodj Mary Shaw szemeitől. 

Gyereke nincs, a babákkal öl

De ha álmodban mégis rád talál

Vigyázz, hogy sikoly ne hagyja el a szád! "

Ez az eddigi legjobb és legijesztőbb horror mondóka, amit valaha hallottam. Na meg azért a film se semmi.

Természetesen ez sem fog világokat megrendíteni és nem fogják minden sarki boltban ezt a filmet emlegetni, de igenis megállja a helyét horror kategóriában.

Horror filmet csinálni napjainkban már iszonyú nehéz főleg ha még arra is törekszik az ember, hogy legyen benne valami új és egyedi. Na meg ugye az sem egy utolsó tényező, hogy kerüljük a horrorfilmekre vonatkozó klíséket. A helyzet az, hogy szerintem lassan ki fogunk fogyni a szörnyekből. Egyre több történetet dolgoznak fel inkább háromszoros CGI orgiákkal megfűszerezve, minthogy valami újat és egyedit találjanak ki. Persze ha már adva van egy történet, egy téma ami régen sikeres volt, akkor nyilván csábító dolog újra gondolni, de a lényege ugyanaz marad, még a modernebb látvány ellenére is.

Elég sok horror filmet láttam már, aminek a nézése közben elgondolkodtam azon, hogy nem e láttam már én ezt a filmet korábban? A későbbiekben rájöttem, hogy nem, most látom először, mégis olyan szinten sablonos és erőltetett volt, hogy inkább abbahagytam. Vagy ha nem is hagytam abba, tudtam mi lesz a vége.

Tulajdonképpen a Dead Silence sem sablon mentes, ugyanúgy kezdődik és folytatódik, mint bármelyik másik horror, viszont a filmbe belecsempészett babák az antisikoly feeling és a hasbeszélő nő életének filmre vétele nagyon jó húzás volt.

A történet tehát azzal kezdődik, hogy Jamie és felesége egy szép napon kapnak egy csomagot, amiben egy kegyetlen ijesztő, régi hasbeszélő baba fekszik. Nem tudják mire vélni a dolgot, de úgy döntenek nem foglalkoznak vele. A baj, akkor kezdődik, mikor Jamie arra megy haza, hogy a felesége vérbe fagyva és elmaszkírozva, holtan fekszik az ágyon. Az még semmi, hogy valaki/valami megölte a nőt, de a külsejét át is alakította és a nyelvét kivágta.

Jamie nem nyugszik bele a dologba, úgy dönt, hogy ő maga is beszáll a nyomozásba. Lelkesedése a nyomozás iránt nem véletlen hisz az özvegy férjnek gyanús, hogy a szülővárosában élő legenda Mary Shawról nagyon is hasonlít a felesége gyilkosságához. Így a fiú nyomokat keresvén először felkeresi apját és annak feleségét, hogy tanácsot kérjen tőlük ez ügyben. Kap hideget is meleget is. Közben pedig egy igencsak humoros kedvű zsaru is rászáll.

Jamie tehát egyre sötétebb és ijesztőbb helyekre kalandozik, egyre mélyebbre merül Mary Shaw történetében, aki egy évtizeddel ezelőtt egy színházban dolgozott és hasbeszélő műsorokkal szórakoztatta a közönséget a vicces babáival. Egyszer viszont egy kisfiú lebuktatta a nőt előadás közben és ez a kisfiú pár nap múlva eltűnt. Természetesen a helyi lakosok azonnal elővették a furcsa nőt, majd kegyetlenül kivégezték és még a nyelvét is kivágták.

A film legborzasztóbb és legfélelmetesebb része az, mikor arról beszélnek, hogy Mary Shaw a végrendeletében azt nyilatkozta, hogy minden babáját vele együtt temessenek el és őt magát is halála után maszkírozzák át babává. Hát...mondanom sem kell, hogy milyen szívderítő látvány egy oszlófélben lévő félig ember félig baba hulláját nézni, ahogy az áldozatához közeledik...

Fontos tudni, hogy Mary Shaw egy bosszúálló szellem, hisz brutális halált halt így nem is csoda ha vendettára szomjazik ergo nem csak Jamie felesége az egyedüli áldozat. Folyamatosan tűnnek illetve kerülnek elő egyre bizarabb külsővel a hullák, természetesen nyelvtelenül. Él egy legenda, ami azt állítja, hogy Mary Shaw elől csak az menekülhet meg, aki ha meglátja nem sikít, ugyanis Mary Shaw elveszi az áldozatainak nyelvét és hangját és magába ülteti. A feladat nem is olyan egyszerű ám...nem sikítani, mikor jön veled szembe egy aszott félig baba félig öregasszony szelleme...a magam részéről, szerintem előbb oldottam volna meg hogy élve kerüljek ki Jigsaw "játékából", minthogy ne kezdjek el üvölteni, ha meglátom. Jamienek viszont ez elég sokáig sikerül, bátran és ügyesen halad a célja felé, mindezt sikoly mentesen...legalábbis egy ideig.

Azokat a filmeket imádom a legjobban, amiknek a végén egy olyan csavar található, amit a film nézése közben nem lehetett előre sejteni. A Dead Silence is ezek közé a filmek közé tartozik, hisz a vége nem várt fordulatot vesz...nekem legalábbis nagyon nem várt volt. Az volt az egyetlen gyanús dolog, hogy túl korán végzett a babanyanyával és feltűnt, hogy a filmből van még jó pár perc, ami arra engedett következtetni, hogy lesz itt még valami disznóság. Hát lett is...Jamie apjának feleségét én inkább áldozatnak és megmenteni való bajba jutottnak képzeltem volna el, semmint főgonosznak, aki Jamie apjából is babát csinált, méghozzá tökéleteset! Jamienek az apjával töltött idő alatt egyszersem tűnt fel ( és egyben nekem sem) hogy a csinibaba feleség végig ott állt a tolószékes papa mellett és ő mozgatta a száját hátulról.

A film nem sablon mentes, de tele van ötletes és izgalmas újításokkal és  egy nagyon jól kivitelezett csavarral a végén. Ja igen és nem happy end a vége, hisz Jamie ( mivel a True Bloodból ismert Jasont alakító Ryan Kwanten játsza, így folyton Jasont akarok írni Jamie helyett....) mikor leesik neki, hogy az apja végig baba volt és mikor a nőci vérfagyasztó mosollyal elkezd felé araszolni csak elereszt egy sikolyt. Hát nem kellett volna..:(

Nem túl hosszú a műsor idő én eltudtam volna viselni egy kicsit több visszatekintést, ami Maryről szól, vagy esetleg egy kicsit több rettegést és sötétben tapogatózást, bár még így se volt belőle hiány. Legalább nem unja el rajta az ember magát és így végig izgalmas, pörgős és ijesztő marad. Az ijesztő nagyon nagy hangsúlyt kap! Ahogy a kamera ráközelít a hasbeszélő babákra és folyton azon görcsölsz, hogy mikor fog már megmozdulni...hát az az érzés az felér egy testi lelki kínzással.

A színészek hitelesek, Ryan Kwanten nagyon jót alakított. Bár én folyton mosolyogtam rajta mikor épp nem reszkettem félelmemben, hiszen folyton a True Bloodos Jason karakterét juttatta eszembe. Folyton azt vártam mikor jelenik meg Bill vagy Sookie.

A filmb soundtrackje pedig már magában biztosít egy álmatlan éjszakát...vagy legalábbis rémálmokkal telit.

Prometheus

Csak nem bírtam ki. Eredetileg  moziban akartuk megnézni, de ahogy nézelődtem a megnézendő filmek között a gépen, egyszer csak hirtelen elém ugrott. Szinte a semmiből bukkant elő és követelte, hogy nézzem meg. Akaratának nem sokáig tudtam ellenállni még a minősége is kifejezetten élvezhető volt. Így tehát átadtam magamat a csábításnak és megnéztem.
Határozottan kedvelem, sőt imádom azokat a filmeket, amiket miután végig néztem órákig kattog rajtuk az agyam. Ez is ilyen volt.

A Prometheus című film eredetileg arra volt hivatott, hogy az Alien sorozat előzmény filmjeként olyan kérdésekre adjon választ, amik esetlegesen felmerülhettek a 20. századi quadrológia nézése közben.
Ezt tökéletesen teljesítették, hisz megtudtuk, hogy mi volt az a lény, amit Ripleyék azon az idegen bolygón találtak és számos más dolog is értelmet nyert. Igen ám, de ez a film nem pusztán előzményként értékelhető, teljesen külön műként is megállja a helyét. Számos választ ad az Alienekkel kapcsolatban, de vagy ugyanannyi kérdést  fel is tesz  a Prometheus. Egyszerre válaszol és kérdez. Brilliant! *-*

A történet tehát azzal kezdődik, hogy egy régész párocska előrukkol egy olyan elmélettel, hogy az emberiség megteremtője egy Földönkívüli faj és ezt úgy következtették ki, hogy a világ különböző tájain egykor élt, de már letűnt civilizációk festményen, rajzain felfedezhető egy különös csillagkép, amire egy furcsa, idegen lény mutat. Egyiptomban, Skóciában, Dél-Amerikában és világon egymástól jócskán távol lévő földrészén is mind fellelhetőek ezek a rajzok, amik szerintük térképként szolgálnak. Térkép a teremtőkhöz, a földi élet teremtőihez, akik régen, köztünk jártak és tanítottak minket.

Elizabeth Shaw ( Noomi Rapace)  férjével egy androiddal és még néhány más felfedezővel és tudóssal karöltve, a Wayland cég jóvoltából felpattan a Prometheus nevű űrhajóra, ami elindul a...foggalmuk sincs hova. Legalábbis eleinte a két régészen kívül mindenki más kételkedik a kutatás sikerében és nem is igazán hiszik, hogy a sok falfirka amit az ókori nép papíruszra vagy kőbe vetett, annak bármi értelme lenne. Azért nagyjából bemérik az irányt és elindulnak egy isten háta mögötti galaxisba megtekinteni a lehetséges teremtőket.
Az expedíció sikerrel jár leszállnak egy különös holdon, ahol egy még különösebb járműre bukkannak. A járműben meg is találják azt amiért indultak. Találnak egy halott lényt, amit aztán a Prometheus fedélzetén megvizsgálnak és nagy döbbenetükre kiderül, hogy a lény DNS-e egyezik az emberével, sőt mi több, abból eredeztethető. Örvendezni és ujjongani nem marad idejük ugyanis, mint azt előre tudni lehetett megjelenik néhány szörny. Az idegen űrhajón talált tömérdek vázában van egy sűrű sötét anyag, ami ha DNS-el keveredik, akkor reakcióba lép vele és elmutálja azt. Így tehát a mi kedves androidunk, David ( Michael Fassbender) jóvoltából, aki bosszúból belecsepegteti az egyik régész poharába a fura trutyit, elkezdődik az egyik utas emberből szörnnyé való átváltozása. Persze, hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog kiderül, hogy a mutáns pasi összefeküdt a feleségével, aki teherbe esett, viszont nem emberi lényt hordoz a szíve alatt, hanem egy szörnyeteget.

Számomra az volt a legsokkolóbb jelenet, mikor Shaw terhessége híre hallatán berohant a műtőbe és kioperálta magából a kis szörnyecskét, aki feltételezhetően a későbbi arc támadók őse lehet ( bár ez számomra nem annyira világos, de erre tippelek).
Davidről is kiderül közben, hogy android létére azért mégiscsak ravasz és kissé rátarti is tud lenni.
A holdon lassan elszabadul a pokol...a meddő nő szült egy szörny bébit, az android sántikál valamiben, a többi utas is folyamatosan adja be a kulcsot, de legalább közben megoldódik a nagy rejtély.
Kiderül, hogy a Teremtők a trutyi segítségével és  a saját DNS-ükkel keresztezve hozták létre a földi életet több milliárd éve és további más kísérletsorozatba is bele kezdtek. Viszont ezek az úgynevezett Teremtők valamilyen okból kifolyólag úgy döntöttek, hogy az emberiségnek pusztulnia kell és a fekete trutyi szerű biofegyverrel akarták elérni az emberiség halálát. El is akartak indulni, hogy a Földre hozzák ezt a folyadékot, de ekkor a nagy kísérletezésük nem várt fordulatot vett, menekülni kényszerültek a balul elsült próbálkozásaik miatt és a hajójuk, ami sosem szállt fel, ők pedig ott haltak.
Hát igen, mint azt már megszokhattuk ez jár annak, aki az emberiség életére tör. De azért az emberiség sincs túlpátyolgatva, csakis a szerencsének köszönhetjük, hogy kétezer évvel ezelőtt ( ekkor akartak arról a kísérleti telepekből álló holdról elindulni) nem pusztultunk el. Ez egyébként elég érdekes és mintha mondani akarna ezzel valamit...pont kétezer éve?
Ismét egy nem várt fordulat következik, kiderül, hogy mégis csak van egy Teremtő az idegen hajón, aki csak hibernált állapotban alszik és mikor David felébreszti ( merthogy az android fiú abban reménykedik, hogy tervezője számára - Mr. Wayland, akiről kiderül, hogy végig a hajón volt - kiderítheti, hogy hogyan nyerhető el a halhatatlanság.)
Elég furcsa pillanata a filmnek ez a rész, hisz a Teremtő, mikor magához tér kicsit sem ellenséges érdeklődve figyeli "utódait". De aztán mikor meglátja Davidet és meg akarja simogatni hirtelen bevadul, szétszaggatja a fiút és bepattan a kormány mögé, hogy a hajót a Földre vigye és megkezdje a pusztítást, ahogyan azt kétezer éve el akarta kezdeni társaival. Ezt a Prometheus legénysége hősiesen megakadályozza a saját életük árán. A Prometheus egyetlen túlélője az immáron Ripley II-vé vált Elizabeth Shaw és ami még megmaradt Davidből...vagyis a feje.

Néhol elég zavaros és érthetetlen, de ennek csak az az oka, hogy a történet nem ért véget, lesz még folytatás és remélhetőleg abban majd kiderül.
Az egyik nagy rejtély ugye az, hogy miért akarták a Teremtők elpusztítani az embereket ha annak idején  még a saját életük kiontásával, a DNS-ük ősóceánba juttatásával biztosították nekünk a Jövőt.
Erre is majd remélhetőleg érthető választ kapunk, de egyenlőre még csak találgatások vannak erre kimenően. Szerintem a Teremtők egyre inkább félni kezdtek a teremtményeiktől többek között tőlünk. Mikor az egyik Teremtő magához tért és megsimogatta Davidet, rájött, hogy ő egy android és hogy őt az Ember teremtette, ami azt jelenti, hogy intelligencia szinten elértük őket. Bár mivel már évezredekkel ezelőtt el akartak pusztítani minket így nem pont az android tehetett róla, hogy kissé kibuktak az emberiségre. Nyilván a tudásunk már akkor hatalmas volt, mikor először próbálkoztak azóta pedig még inkább túllőttünk a célon.

Ridley Scott ismét egy lebilincselő, érdekes és legfőképpen elgondolkodtató történettel ajándékozott meg minket. Az nyilván csalódott volt, aki puszta trancsírozásra és vérre számított, bár szó se róla az is megvolt benne, de ez a történet inkább arra próbálta rávenni a néző közönséget, hogy gondolkodjon és filozofáljon egy sort. Miért akartak a Teremtőink elpusztítani minket? Nyilván azért, mert nem úgy éltünk nem azt csináltuk, amit ők akartak, ahogy azt ők tervezték. Nem úgy éltünk, ahogy ők akarták, hanem úgy ahogy mi a legjobbnak láttuk. Ha volt is az emberiséggel valami tervük, bizonyára csalódtak, mert nem vittük véghez.
De természetesen az is lehet, hogy pusztán szórakozásképpen kísérletezésbe kezdtek, aminek az eredményei mi lettünk, viszont semmi konkrét dolgot nem akartak velünk kezdeni és lehet nem látták értelmét, hogy éljünk. Vagy lehetséges, hogy ők is csak parancsra cselekedtek? Utasította őket valaki/valami, hogy teremtsen meg minket és ugyanaz adta ki a parancsot az elpusztításunkra? Ki tudja. De remélhetőleg meg fogják magyarázni.
A film rácáfol néhány vallás tanításra, viszont nem veti el mivel arra sem kaptunk választ, hogy a Teremtőket ki teremtette. És nem is hallhatunk hitevesztett megnyilvánulásokat. Na ez már igen...ez már filozófia a javából. És az a kétezer évvel ezelőtti "baleset" is furcsa, azzal még tuti kezdeni fognak valamit.

( a Teremtő, aki épp meginni készül egy bio fegyvert, ami reakcióba lép az ő DNS-ével és így a lény halálát okozza, de az ősóceánba zuhanva új életet teremt ezzel)

A film legjobb karaktere az David. Egyszerűen imádtam. Sokban hozzájárult az is, hogy Fassbender alakítja, aki nem a béna ZS kategóriás alakításairól híres. Itt is hozta a formáját, tökéletesen hitelesen elő tudta adni a rosszban sántikáló, de ugyanakkor alkotójához hűséges, illedelmes és vérfagyasztóan nyugodt androidot.

Noomi Rapace alakítása is látványos volt, bár még így sem tudott eltávolodni Ripley karakterétől...bár lehet, hogy nem is állt szándékában. Tetszett a kitartása és az ereje valamint az élni akarásért elszenvedett tettei is ütősek.

Azt nagyon sajnáltam, hogy a Wayland lányát alakító Charlize Theron nem kapott valami sok szerepet. Amíg porondon volt, addig még jó is volt, de sajnos a mellékszereplők között elveszett. Azért kár volt érte, szerintem kaphatott volna nagyobb szerepet is.

Összefoglalván: a film eszméletlen jóra sikeredett. Meghökkentő, látványos, izgalmas és legfőképp elgondolkodtató. Fassbender pedig ismét bizonyította, hogy színésznek született.
A folytatást pedig már most körmöm rágva várom, mert egyszerűen tudni akarom a válaszokat. *-*

( Érdekesség: a Prometheus nevű űrhajó egy görög mondabeli Titán után kapta a nevét, aki tüzet lopott az istenektől és az embereknek adta. A nevének jelentése: "előrelátó".
Prométheusz teremtette meg az embereket az istenek képmására, de annyira megkedvelte őket, hogy számos szabályt áthágott miattuk, így Zeusz megbüntette őt. Az emberiséget sem kímélte, mert rájuk pedig rászabadította a Pandora nevű lányt, akinek volt egy furcsa szelencéje...)

Namármost...észrevehetőek az átfedések a film és a mítosz között. Prométheusz Titán itt most ugye az űrhajó, akinek/aminek az emberiség nyilván sokat köszönhet önfeláldozásáért, bár ezt egyenlőre a film béli emberiség nem tudja. A Teremtők egyértelműen az olümposzi istenekkel, de leginkább Zeusszal hozhatók kapcsolatba, hisz ahogy Zeusz elküldte Pandorát a szelencéjével az emberiséghez, úgy a film béli Teremtők is el akarták vinni a vázákkal teli biofegyvert a Földre, amit he emberi DNS-sel kevertek volna ugyanúgy mutáns fenevaddá változtatta volna az embereket, mint ahogyan azt a filmben bemutatták és ez egyértelműen a civilizáció végét jelentette volna. A filmben természetesen a vázák jelentik Pandora szelencéjét, ami bajt és pusztulást hoz az emberiségre.
Hm, most így egy kicsit még magamnak is egyértelműbb lett.
Nem csodálkoznék rajta, ha a Prometheus folytatásának esetleg Pandorás címe vagy legalábbis alcíme lenne.

Így neveld a sárkányod ( How to train your dragon)

Egy viking közösség tagjai szerint a sárkányok gyilkolászandó fenevadak és csak akkor tekinthető valaki felnőtt férfinak/nőnek, ha elejtett már egy sárkányt. A törzsfőnök együgyű, gyengécske, de éles elméjű fiának valahogy nagyon nem akaródzik ölni. A harcban teljesen ügyetlen, inkább hátráltatja mintsem segíti társait.
Hiccup egy nap véletlenül ( bár szándékosan akarta eleinte) megsebesít egy igen ritka sárkányt, egy éj fúriát. A sárkány nem tud repülni így kiszolgáltatottá válik, de azért még sikerül elbújnia egy kisebb völgyben. Hiccup rátalál a sárkányra és ahelyett, hogy végre beteljesítené a sorsát és végezne vele, inkább meggyógyítja a sárkányt, aki eleinte fél tőle, de ahogy egyre többet találkoznak, egyre inkább összebarátkoznak. Persze nem sokkal később ki is derül, hogyan képes a fiú ilyen jól kijönni a sárkányokkal és honnan ismeri őket ennyire, hiszen számos "randijaik" alkalmával tanulmányozta is a sárkányt és számos dologra jött rá, amit alkalmazott is a nagy közönség előtt, aki a fiúban látják az új reményt. Minden fiatalnak részt kell vennie egy próba sorozaton, ahol legyőzi az arénában felvonult sárkányt. El is érkezik a leszámolás napja, de ahelyett, hogy legyilkolná a sárkányt, Hiccup mindenki szeme láttára szelídíteni próbálja. Ez nem tetszik a törzsfőnöknek, vagyis az apjának, aki idő közben fogjul ejtette a kis éj fúriát, aki Hiccup megmentésére igyekezett volna. Nem sokkal ezelőtt a fiú rájött, hogy a sárkányoknak van egy parancsolója, aki olyan hatalmas, hogy maga kitenne egy egész földrészt és a közeli szigeten kényszeríti rá a többi sárkányt hogy hordjanak neki élelmet. Mikor erre a törzsfőnök rájön Hiccup sárkány barátját, a kis éj fúriát használja fel arra, hogy eljussanak erre a szigetre és megöljék a sárkányok királynőjét. Persze nem könnyű a helyzet, hisz minden viking csak a pusztításra gondol, nem gondolnak bele mekkora túlerővel állnak szemben, de Hiccup és Fogatlan ( éj fúria) útra kelnek, hogy megállítsák a vikingek öngyilkos akcióját és a bazi mérető királynőt. Ami természetesen sikerül is, mint minden mesében, itt sincs másképp. Az apa rájön micsoda szörnyű tettet követett el a fia ellen, bocsánatot kér és mikor látja, hogy a kis éj fúria és végülis a többi sárkány is milyen kedves is és szelíd tud lenni, ha épp nem döfik őket szíven, úgy dönt felhagy a sárkány vadászattal. Hiccup boldog, igaz csak fél lábbal, hiszen az ütközetben elveszti az egyiket...pont mint sárkány barátja az egyik szárnyát és a nem is túl csinos de annál nagyszájúbb viking lány is az ölébe hullik.
Nem sok újat mutatott a mese, de borzasztó édes benne Fogatlan ( egyébként van foga) és a többi sárkány is akiken a gyerekek gyakorolnak, ütősek a párbeszédek, jók a poénok. És külön tetszett, hogy a vége azért mégsem volt olyan mézes mázos, hisz a főszereplő elvesztette az egyik lábát, de csináltak neki egy mű lábat, így már teljesen olyanná vált mint a sárkánya.
Borzasztó édes mese, és tanulságos: az előítéleteink gyakran tévútra vezethetnek. Ja és ne ölj sárkányt, mert azok borzasztó cukik!

Brokeback Mountain ( Túl a barátságon)

Megbotránkoztató? Meg hát! Polgárpukkasztó? De még mennyire! Felháborító? Hogyne! Kit háborít fel? Hááát...

Ez a film tipikusan olyan témával foglalkozik, amit az emberek mindig kerülni próbálnak. Vagy ha nem is próbálnak kerülni akkor valami vita biztos, hogy van körülötte. Az Agorához hasonlóan ez sem az élet gyönyörűségeiről és rózsaszín cukros bonbon oldaláról szól, hanem az emberiségről. Az emberiségről mindenféle színezés és egyéb cukormáz nélkül. Arról szól, ami igazán megtörténik és ami bárkivel megtörténhet a világban: az intoleráns tömeg áldozatává válik.

A történet két cowboyról szól, akik közösen vállalnak el egy munkát a jó fizetés reményében. Tehát felmennek a Brokeback hegyre, ahol közösen őrzik a birkanyájat.

A munka kezdete előtt a két férfi nem ismerte egymást, teljesen átlagos életük volt, álmaik pedig kimerültek annyiban, hogy állandó állást szereznek, megházasodnak és gyereket nevelnek. Ám mikor megismerkednek kicsit közelebbről rá jönnek, hogy legbelül valami egészen másra vágynak. Olyan dologra jönnek rá, amit a környezetükben élők nem vennének jó néven és amit ők maguk is elfojtani próbálnak magukban. De mikor minden kötél szakad és az ellenállás és elfojtás nem megy már többé, akkor Ennis del Mar ( Heath Ledger) és Jack Twist ( Jake Gyllenhall) belátják, hogy egymásba szerettek. A két férfi meglelte azt egymásban, amit mindez idáig kerestek és rájöttek, hogy nem megoldás ha csak egyszerűen nem törődnek vele. A két cowboy igencsak összemelegszik és olyan boldogok együtt mint még életükben soha. A munka végeztével viszont úgy döntenek, hogy úgy tesznek mintha semmi nem történt volna. Lejönnek a hegyről és szét válnak útjaik, mind a ketten ott folytatják, ahol abbahagyták, mindketten megnősülnek és gyereket nevelnek. Több év telik el így, aztán hirtelen ismét keresztezik egymás útját és ekkor rájönnek, hogy ennyi év után is ugyanazt érzik egymás iránt. Ennis és Jack titkos viszonyt folytat és igyekszenek minél többet találkozni az évek alatt. Kapcsolatukra azonban rájön Ennis felesége és logikusan ez a házasságuk megromlásához vezet. Jack is elhidegül feleségétől. A két férfi ugyan sokszor találkozik és  a kettejük közti kötelék erős marad, de nem mutatkozhatnak nyilvánosan együtt, hisz egy olyan társadalomban, olyan emberek közt élnek, akik nem hagynák megtorlatlanul a kapcsolatukat, így a teljes boldogság számukra csak akkor elérhető, mikor azt a pár titkos napot együtt töltik.

A rendezés hibátlan, a színészek ügyesek és hitelesek, a képi világ elragadó és meghitt.

Csupán annyi problémája van, hogy elég lassú, főleg az eleje és  fellelhető benne még egyéb lassabb jelenet, ami esetleg zavaró lehet, de szerencsére nincs belőle túl sok.

A film arra próbál rámutatni, hogy milyen is az élete az olyan embereknek, akik nem úgy élnek, ahogyan azt a társadalom elvárná tőlük. Illetve ez nem pontosan igaz, hisz mindkét férfi megházasodott ( nővel) és felnevelte gyerekét, de emellett egy vele azonos nemű emberrel viszonyt folytatott. A meleg párok is ugyanolyan párok, mint minden más pár. Ugyanazok a problémák, ugyanazok az örömök és ugyanolyan a szerelem is bármilyen nehéz is elhinni. Ennis és Jack története nyilván nem 2012-ben játszódik így  még kevesebb toleráns ember élt akkor mint mostanában, ergo lehetetlen volt, hogy felvállalják kapcsolatukat. A mai világban már talán egy fokkal jobb helyzetben vannak a meleg párok, hisz változott világ és noha az emberek nagy része még mindig szűk látó körű és gondolkodású, számos ország támogatja kapcsolatukat és egyre több jogot vívnak ki maguknak.

Tény, hogy sok ember ezt a "problémát" a mai modern kor egyik nagy hibájának tartják, ám sok ember nincs vele tisztában, hogy az ókori világban ( görög, római stb) mindennapos dolog volt, ha valakinek vele azonos nemű szeretője volt. Ez akkoriban elfogadott volt, férfi férfinak, nő nőnek volt a testi-lelki társa csak később a középkor hajnalán kezdtek kimenni a divatból az effajta megnyilvánulások ( lehet tippelni minek hatására x)). Így tehát, hogy egyre több ember lesz toleráns a meleg kérdéssel kapcsolatban lehet, hogy tényleg a mai világnak köszönhető, de semmiképp nem újszerű jelenség, hisz évezredek óta jelen van, csak voltak korszakok, mikor visszább kellett, hogy fogják magukat az emberek. Most egy olyan korszakot élünk, ami inkább az elfogadás felé hajlik ( legalábbis a 100 évvel ezelőtti állapotokhoz képest előrébb jutottak az érintettek).

Egyre több ember veszi észre, hogy a szerelem mint olyan nem csupán férfi és nő között alakulhat ki. A szerelem, néha csak jön, nem gondolkodik és már kész.

Teljesen érthető, hisze egy igencsak nagy tömeget mozgató vallás ellenzi, hogy vannak népek, akik nem rajonganak értük, de ami felháborít az az, hogy sokan úgy állítják be a dolgot, mintha választás kérdése lenne a dolog. Biztos vagyok benne, hogy vannak akik megpróbálják, kipróbálják és ezt az életmódot választják, de talán a nagy többség egyszerűen csak azon kapja magát, hogy nem egészen ahhoz vonzódik, amihez kéne. Egyszerűen így születtek így igazságtalanságnak tartom és értelmetlennek a támadásukat.

Kívülállóként én ezt így látom.

Agora

Az Agora című film, amit Alejandro Amenábar rendezett nem lopta be magát túlságosan az emberek szívébe. Nem lett se túl felkapott, se túl híres és elég kevés emberhez jutott csak el. Pedig véleményem szerint egy kegyetlen jó film, a rendezés fantasztikus, a főszereplő Rachel Weisz egyszerűen nagyszerű, a látvány szerintem első osztályú a mondani valója, illetve amit próbál sugallni az is tökéletesen lett kivitelezve...némi túlzással.

Tehát a történet a IV.századi Egyiptomban játszódik, ahol szinte mindennaposak a vallási "témájú" összezördülések és csatározások. A rómaiak fennhatósága alá került Egyiptomban, azon belül is Alexandriában igen csak elszaporodtak a keresztények, akik mindenáron rá akarják erőszakolni az akaratukat és vallásukat a még több istenhívő alexandriaiakra. De a pogányok sem ostobák, ők is kiállnak a hitükért, egyik tábor sem enged, mindenki a maga igazát szajkózza, így nem csoda, hogy folyamatos a harc és már a vérontás is elkerülhetetlen.
A történet főhőse Hypatia, aki úgy próbál kimaradni az egész vallásháborúból, ahogy csak lehet. Nem ateista, de nem gyakorol egyetlen vallást sem, egyedül a filozófiában leli örömét, a csillagászat a mindene és ezt is tanítja a tehetősebb férfiaknak, akik csodálják tudásáért és az elvei melletti kitartásáért.
Hypatia rabszolgája, a fiatal Davos és a nő egyik tanítványa Orestes is verseng a filozófusnő kezéért, de mindkettő kosarat kap. Hypatiát csak a filozófia a tanítás és a kutatásainak bizonyítása érdekli.
Mikor a keresztények fellázadnak és be akarnak törni az alexandriai könyvtárba rögtön a tekercsek mentőakcióján dolgozik.

Hypatia okos, erős, független, de ugyanakkor kedves és megértő is. Ezért nem is csoda, ha nem löki szakadékba azonnal a kétszínű Davost, aki az egyik pillanatban még az ősi világ tudását tartalmazó tekercsek kimenekítésén igyekszik a másik pillanatban meg már a keresztény lázongókkal karöltve pusztítja a könyvtárat. Davosról sosem lehetett igazán megállapítani, hogy tulajdonképpen kinek is az oldalán áll. Szerelmes Hypatiába de ugyanakkor keresztény és a társai elvárják tőle, hogy mindent hátrahagyva velük küzdjön, így állandóan dilemmákba keveredik.
Ebben a filmben a keresztények igencsak negatívan vannak ábrázolva. Fekete rongyokban rohangáló, eszeveszett, erőszakos barbár hordákhoz hasonló modorukkal nem valami rokonszenvesek.
Az fontos, hogy a film nem is igazán a keresztény vallást, hanem az akkori keresztény embereket bírálja. Legalábbis én úgy vettem észre, hogy nem is a vallással van a gond, hanem azzal, ahogy az emberek felfogják, félreértelmezik vagy éppenséggel félre magyarázzák.
A film számomra azt érzékelteti, hogy milyen fontos is az, hogy ne akarjunk olyan helyhez/csoporthoz tartozni, ahová egyébként eszünk ágába se lenne elnézelődni. Főleg olyan helyre ne akarjuk beleerőltetni magunkat, ahol az elveinkkel ütköző vagy épp azt sértő gondolatokat tanítanak.
Hypatia itt áll ennek a pogányVSkeresztény csatának közepén és rémülten veszi tudomásul, hogy veszélyben forog az a világ amelyben eddig ő élt. Az új vallás egyre nagyobb és nagyobb teret hódít és sokan kénytelenek áttérni a keresztény vallásra a szintén keresztény római császár miatt, miközben a gondolkodás és tudomány idejének kezd bealkonyulni. Mindenki, aki meg akarta tartani a jóhírét a rangját a vagyonát és a tisztes jövő reményét az szépen megkeresztelkedik és csak egészen csöndben, de folytathatja a régi ügyeit. Így történik meg, hogy Hypatia  szépen lassan egyedül marad. A nő nem hajlandó megkeresztelkedni és nem hajlandó felvenni a vallást, mert az ő elvei mások, a realitásban a filozófiában hisz. Ez sokaknak nem tetszik számos barátja hagyja magára, többek között egykori tanítványai is, egyedül csak Orestes próbálja megvédeni az elveihez ragaszkodó nőt.

Hypatiában az a legtiszteletreméltóbb dolog, hogy nem hatásvadász hős akar lenni, nem akar ő mártír lenni sem példakép. Nem neheztel senkire, nem akar senki ellensége lenni, egyszerűen csak élni szeretne olyan értékrend szerint, amit ő a számára leghasznosabbnak tart, azt akarja csinálni, abból akar élni, amit igazán szeret és az a filozófia...ami annak idején nem volt összeegyeztethető a keresztény vallással.
A film arra is megpróbál rávilágítani, hogy az emberek ha valamit a fejükbe vesznek és főleg ha még össze is csoportosulnak milyen sok erőszakos cselekedetet tudnak végrehajtani, hány embert tudnak legyilkolni, az egyébként szeretetet és megbocsátást hirdető vallás nevében.

Amenábar szerintem egy kissé túlzásba vitte a keresztények negatív ábrázolását. Jó, itt most ők a "badguys" azt el kell ismerni és sok mindenben igaza van, sok igazság van benne, ehhez a valláshoz a történelem során eszméletlen sok vér tapadt, dehát ez kit lep meg? Ezzel nem igazán mondott túl sok újat, mindenki tisztában van vele, hogy Isten nevében micsoda mészárlásokat vittek véghez a régi időkben.
Amenábar ugyanakkor ennek a vallásnak a pozitívumait is bemutatja, igaz csak nagyon kevés van benne, de egy két olyan jelenetet el lehet csípni, ahol kifejezetten pozitívként tünteti fel...csakhát a negatívból van jóval több.
A pogányokat sem kell félteni, ők is kapnak hideget is meleget is. Hiszen az ősi Istenekben hívők millió számra térnek át, csakhogy mentsék az életüket.
Egyedül Hypatia az, aki pozitív karaktert formáz, hisz ő az egyetlen, akiből nem lesz áruló, aki kitart amellett amiben ő hisz. Nem akarja a tömeget követni, nem akar beolvadni. A tudomány az amire az ő lelkének szüksége van és nem hagyja, hogy ráerőszakolják mások akaratát. Ez is okozza vesztét, hisz híre megy a nő ellenállásának ( amit egyébként olyan halkan csinál, de egyben mégis felemelt fejjel), így a keresztény vezetők boszorkánynak kiáltják ki és nem sokkal az után ki is végzik.

A film mondanivalója világos, bár nyilván mindeninek más róla a véleménye, ki milyen felfogású. Én  a magam részéről egyetértek Amenábarral. Fontos ugyan, hogy az ember tartozzon valahova és a változásokhoz hozzá kell szokni, de ugyanakkor az elveink mellett is ki kell állni, küzdeni kell érte, mert ha nem tesszük, akkor az egyéniség eltűnik és irányíthatóvá válunk.

Pandorum (2009)

Egy Elízium nevezetű űrhajó tart a Tannis nevű bolygóra, ahol a Földhöz hasonló élet található. Az Elízium egy telepesekből álló több ezer embert szállító hajó ami azért indult a el a Földről, mert a bolygó már pusztuló félben van. A túlnépesedés miatt ivóvíz szinte már a leggazdagabb országoknak sem igazán jut ki és az élelmiszer hiány és rémísztő. A Föld bolygó tehát már az utolsókat rúgja, ezért látta a megmaradt emberiség szükségesnek, hogy másik bolygót keressenek maguknak. A Tannishoz vezető út több száz évig tart, ezért a hajón utazók hibernált állapotban haladnak céljuk felé, épp csak a hajó legénységének pár tagja van ébren, akik irányítják a hajót, hajó naplót vezetnek és kijavítják az esetleges hibákat.
Egy napon két ember is magához tér a legénységből. A hadnagy és a tizedese, Payton és Bower. A helyzet viszont az, hogy fogalmuk sincs mi a teendőjük, ugyanis az ő műszakjuknak nem akkor kellene lennie, ráadásul a legénység többi tagját sem találják. És ha még ez nem lenne elég a főreaktor is meghibásodott, aminek következtében a hajónak több, mint a fele áram nélkül maradt.
Payton és Bower tehát totális nagy káoszra térnek magukhoz és fogalmuk sincsen arról, hogy  mi történhetett a többiekkel és, hogy mitől hibásodott meg a hajó. Egyébként azt sem tudják, hogy épp hol vannak, azt sem, hogy meddig aludtak.
Bower tizedes elindul megkeresni a bajok forrását míg Payton hadnagy a vezérlő teremből próbálja irányítani a korom sötétben mászkáló fiút. Bower, útja során találkozik pár érdekes túlélővel, akik szintén a hajó legénységéhez tartoztak és azt állítják, hogy valami iszonyatosan nagy szörnyűség történet a hajón, ami azt eredményezte, hogy a hajó utasainak egy részét ocsmány szörnyeteggé változtatta. Ennek a betegségnek a neve Pandorum, ami úgy alakult ki, hogy az emberek szervezetében lévő alkalmazkodáshoz hozzá segítő, felgyorsított evolúciós szer megzavarodott. Ez a szer segítette volna hozzá a hajdani ex Föld lakókat, hogy a Tannison lévő életkörülményekhez  tudjanak alkalmazkodni. A szer viszont ezerszer hamarabb lépett működésbe, mint azt várták volna és a szer így az utasok szervezetét úgy alakította, hogy a hajóhoz igazodjanak. Így keletkezett egy csomó, mutáns, vérszomjas szörny, akik végig kergetik hőseinket az egész hajón a húsukra áhítozva. Minél tovább van ébren valaki, a szer annál gyorsabban aktiválódik, így tehát a cél egyértelmű: minél előbb el kell hagyni a hajót, még mielőtt Pandorum tünetei jelentkeznének, ami nem épp csigalassúsággal aktiválódik. A hajót elhagyni viszont nem lehet, hisz  még mindig hibás valami miatt a rendszer így sejtésük sincs, hogy épp merre vannak.
Így tehát kialakul a pánik és a kétségbeesett küzdelem a túlélésért. Közben viszont két szörny kinyírás között legalább arra sikerül fényt deríteni, hogy mi újság a drága szülő bolygójukkal a Földdel. Már évek óta elpusztult. Semmi nem maradt már belőle.
Így tehát a hajó megmaradt utasai között kialakul egy dilemma, hogy mit érdemes csinálni és mit nem. Vajon folytassák e egyáltalán a küldetést, ha már nincs aki irányítsa őket? Muszáj e vajon továbbra is a Földön elsajátított és betanult szabályokhoz alkalmazkodni? Ki tehetne ellene? Ki ítélné el őket, ha új szabályokat és jogokat alkotnának? Az otthonuk már nincsen többé és ezzel Payton is tisztában, aki kezd egyre furábban viselkedni. Egyre zavarodottabb és mikor ő is össze találkozik egy túlélővel még inkább tanácstalan lesz.
Eközben Bowenéknek sikerül újraindítaniuk a rendszert és így visszakapják az áramot. Ennek következtében pedig megtudják, hogy hol vannak és, hogy a vezérlő terem ablakából miért nem látják a csillagokat.

A film egy sci-fi horror ami ugyan amerikai, de sok német keze is benne volt a dologban. A történet maga nagyon érdekes, rejtélyes, izgalmas, a vége elgondolkodtató és a film végi csavar ( amikor is ugyan kiderül, hogy hol vannak) jól kidolgozottak, bár néha néha fel kapja a fejét az ember, mert felfedezhető benne egy két ellentmondás, vagy éppen vakfolt.
Ami nem igazán tetszett a filmben az a színészek játéka. A Paytont alakító Dennis Quaid borzasztóan unottnak tűnt egész végig. A többiek talán egy fokkal jobbak, viszont semmi maradandót nem hagynak az emberben. A harcolós csaj engem teljes mértékben Lara Croftra emlékeztetett vagy éppen Alicera a Resident Evilből, nem volt benne túl sok eredetiség. Bowen se mutatott túl sokat, pedig az első percekben azt hittem ő érdekes lesz, de aztán valahogy mintha megunta volna a saját szerepét. De ő legalább még az elején lelkesnek mutatta magát. Dennis Quaid pedig meg merném kockáztatni, hogy azt se tudta hol van...és nem is érdekelte.
Maga a történet tetszett, bár nem volt sok eredetiség benne, de a látvány szép és ijesztő volt egyszerre. A hang effektek nagyon nagy dícséretet érdemelnek. A film vége volt az ami a leginkább tetszett, az hatalmasat lendített rajta.

Equilibrium - Gyilkos nyugalom (2002)

Ennek a filmnek a története sokban hasonlít a Mátrixhoz. Leginkább a harc terén és egy bizonyos elnyomó erő elleni lázadás terén.

A történet szerint a harmadik világháború után az emberiségnek majdnem a fele elpusztult és az emberek egyre borzasztóbb körülmények között élnek. A megmaradt emberiség élére egy olyan hatalom áll, aminek vezetője egy bizonyos Atya nevezetű valaki és igencsak furcsa módon próbálja rábírni az embereket arra, hogy ne legyen több konfliktus a világban: olyan gyógyszert állíttat elő, amit ha ez ember bead magának, akkor tökéletesen érzéketlen lesz. Nem lesznek érzelmei, tökéletesen robot szerű magatartással fog rendelkezni. Ennek az a célja, hogy elkerüljék a nézeteltéréseket, ami dühöt szül, a düh pedig ellenségeskedést az ellenségeskedés pedig háborút eredményez, amit a megmaradt emberiség már végképp nem bírna ki.
Így tehát ez a bizonyos Atya és szervezete tökéletesen érzelemmentessé teszi az emberiséget.
Sean Bean és Christian Bale is játszik a filmben, de ahogy arra számítani lehet, Beant egy szempillantás alatt kinyírják, mint ahogy szegényt a legtöbb filmjében. ( Eddig kb egy, max két olyan filmet láttam, ahol Sean Bean nem halt meg~)
Sean Bean, azaz Partridge nem túl meglepő elhalálozásának oka az, hogy nem szedi az "érzéstelenítő" gyógyszereit és érzései támadnak, ami pedig törvénybe ütközik. Itt jön a képbe Christian Bale, azaz John Preston, aki jó katona lévén kivégzi az érzés bűnözőt, holott régen együtt dolgoztak. Preston még a saját felesége halálát is végig nézte annak idején, mikor az érzéseket tanúsított.
Ám nem sokkal Partridge halála után, Preston egészen véletlenül szintén elköveti azt a hibát, ami miatt meg kellett ölnie barátját: véletlenül kihagy egy adagot a napi gyógyszer adagjából és nem pótolja be, aminek következtében érzései lesznek és ez elindít nála egy lavinát. Könnyekkel teli szemmel nézi azt a világot, amiben eddig élt és szörnyűlködve veszi tudomásul, hogy szintén érzelemmentes gyermekei ennek az érzelemmentes, agymosott világnak a szülöttei. Preston folyamatosan hanyagolni kezdi a gyógyszereit és így egyszeriben öntudatára ébred ( itt jön a képbe a Mátrix feeling). Természetesen továbbra is érzelemmentesnek próbálja magát mutatni, több kevesebb sikerrel.
A legmeghatóbb jelent az egész filmben, mikor Preston ki kellett volna végeznie egy kiskutyát, aki egy telepről próbált volna megszökni, de ekkor már Prestonnak kezdett kitisztulni a feje és megmenti a kiskutyát és egy jópár embernek golyót repít a fejébe csakhogy megtarthassa az állatot, akit később hazavisz.
Ez amúgy elég érdekesen jött ki, hiszen Preston képtelen végezni egy kis állattal, de a munkatársait zokszó  nélkül kinyírja. Szóval kissé ellentmondásos, de úgy vélem teljesen érthető.
Prestonban immáron túláradnak az érzelmek, amit tökéletes titokban tart és ténykedése már odáig fajul, hogy tégla lesz saját katonai osztagában, és a lázadóknak kezd el segíteni, akik a város alatti kis járatokban élnek.

Hát elég merész elgondolás. Talán még a  Mátrixnál is merészebb. egy tökéletesen érzelemmentes világban élni, ha az ember tökéletesen agymosott és érzelmileg mínuszban van, úgy gondolom nem igazán veszi észre, milyen abszurd és elnyomó az a hatalom, ami mindezt kitalálta. A háborúk, csaták és harcok valóban drasztikusan csökkentek, mondhatni teljesen eltűntek a föld színéről, viszont ezzel egyetemben az egész emberiséget leamortizálták egy darab fává. Be lettek tiltva a különböző színek és képek festése, a könyvek 90%-a tűzben égett, a lakások, hivatalok és közterek helyszínein semmilyen forma nem található, tökéletesen szögletes minden.
Maga a film egyébként nagyon jó, Christian Bale a legjobb. Ő tökéletesen bemutatja azt a folyamatot, ahol egy ember átmegy a robot módból érző képes emberi lénnyé. A karakter fejlődésében ez tisztán nyomon követhető.
A véleményem az, hogy a jelen korunkban egy ilyen világot lehetetlen lenne létre hozni. Az emberi érzelmeket nem hiszem, hogy kordában lehetne tartani. Persze el lehet tompítani az erős érzelmeket valamennyire, de hogy teljesen kiirtsanak mindenféle nemű érzelmet az lehetetlen. Túl széles ez a skála.
Mindenesetre érdekes az elgondolás.

Zafírkék ( Rubinvörös folytatás)

Fura de még mindig nem jöttem rá, mitől olyan más, mint a többi vöröspöttyös könyv. Hisz  mindegyik nagyjából ugyanarról szól, itt sincs kivétel...vagy talán mégis?

A történet ott folytatódik, ahol az első rész befejeződött...egy gyóntató fülkében. Kaptunk pár új szereplőt is, akik közül talán a legérdekesebb egy kicsi démon, Xemerius, aki nekem már szinte a legnagyobb kedvencem lett. Eszméletlen jó a szövege és a stílusát is egyszerűen nem lehet nem imádni.
A sztori ezuttal sem okozott csalódást és nem tudom miért. Pedig szinte már vártam, hogy mikor érkezik el az a pont, mikor leteszem a könyvet ( vagyis kikapcsolom az olvasó progit) és lelkiismeret furdalásom közepette áttérek más elfoglaltságra. De ez a pont nem érkezett el. Csak olvastam és olvastam és egyszercsak azt vettem észre, hogy vége lett.
Iszonyúan ritka az olyan könyv, ami engem leköt. Pedig lételemem az olvasás és némiképp az írás is, de valahogy mostanában sokkalta válogatósabb lettem könyv téren.
A Zafírkéket is ugyanúgy két nap alatt olvastam el, mint az első részt és minden egyes sorát élveztem és rögtön el is kezdtem keresni a harmadik részt.
Tényleg nem tudom mi az ami ennyire meg fog benne, nem igazán lehet megmagyarázni. Az alaptéma ugye az időutazás és az, hogy ezt Gwen hogy éli meg és hogy próbál fényt deríteni egy bizonyos ősidők óta fenn álló rejtélyre.
Az időutazós téma már kezd igencsak lerágott lenni, annyi féle fajtáját láthattuk/olvashattuk már, csoda hogy az író nő úgy fogalmaz az utazással kapcsolatban, mintha életünkben először hallanánk róla.
És van egy kis Harry Potter feelingje is. Bár ezt...elég elhamarkodott csak így kijelenteni, de némiképp hasonlít rá és talán pont ez az, ami ennyire tetszik benne ( magát a Harry Pottert 1-7ig kevesebb mint két hét alatt olvastam ki).
Maga a történet cselekménye nem igazán haladt előre, Paul és Lucy még továbbra is egy nagy hatalmas kérdőjelet alkotnak, az Őrzők még mindig csesznek rendesen elmagyarázni, hogy mi miért van és Gideon Gwennel való kapcsolata sem igazán lendült előre...viszont ennek ellenére tele volt mindenféle poénnal, pörgős volt, volt benne szappan is, de az is olyan poénosan volt tálalva nem pedig folyósan.
Volt egy bál némi piával és sok sok, több mint kétszáz éve halott emberrel ( már ha a saját korunkból nézzük), ahol Gwennek sikerül leinnia magát. Ez így önmagában elég kevés, viszont én majdnemhogy sírva röhögtem. Minden elismerésem az író nőnek, ugyanis olyan jól és szórakoztatóan adja elő, az egyébként nem túl felkapott történetet, hogy egyszerűen lehetetlenség letenni.
Úgy szeretném, ha több ilyen lenne, mert mostanában csak szenvedek a sok hülyébbnél hülyébb történetek felett, amik egyébként érdekelnének, de a 20 oldaltól már merő nyögdécselés az egész.

Nightmare before Christmas ( Karácsonyi lidércnyomás)

És ha már Tim Burton maraton, akkor essen némi szó a Karácsonyi lidércnyomásról. Tim Burton volt a történet írója és producere. Hát meg kell hagyni sablon az nem túl sok van benne, egy egészen új, különleges világot ábrázol, ahol egy hatalmas erdő fái a különböző világok kapui.
Minden világ egy bizonyos ünnep köré épül fel. Van Karácsony város, Húsvét Város, Hálaadás város és Halloween város. A történetünk főszereplői Halloween város lakói, akik a szokásos módon tengetik napjaikat: rémisztgetés, rémisztgetés és némi sikítás. Szellemek, szörnyek, töklámpások, démonok, vérfarkasok, vámpírok, mumusok, boszorkányok, zombik, denevérek, pókok és mindenféle más bizarr lények lakják.

Főszereplőnk, Jack Skellington Halloween város legmenőbb figurája...csont figurája. Mindenki imádja és ő tud a legjobban rémisztgetni. Ám egy nap hősünk rájön, hogy elég unalmas állandóan ezt csinálni. Már kezd belefáradni a folyamatos rémségekbe, amiket elkövet, unja már a sötétet és azt, hogy az egykoron hőn szeretett ünnepe, a Halloween sem tudja már lázba hozni. Valami újra vágyik. Valamire amit eddig még nem tapasztalt, ami felrázná egy kicsit unalmasnak hitt életét.
Egy nap Jack, szellem kutyája kíséretében véletlenül egy másik világban találja magát méghozzá Karácsony városban. Teljesen lenyűgözi az a világ, amibe belecsöppent, kicsit sem hasonlít Halloween városhoz. Minden olyan más. Itt senki nem sikít, senki nem fél, nincsenek feltrancsírozott testrészek a házak ablakában és nem díszítik vigyorgó töklámpások a házak oldalait. Itt valami fura, fehér, jéghideg lepedő borítja be a tájat, a gyerekek valami fura fadarabon csúszkálnak le a domb oldalakról és ráadásul még egy Mikulás nevezetű valaki is terrorizálja a házak kéményeit és mindenféle ajándékokat hagy a nappalikban felállított fenyő fa alatt. Jack csak a koponyáját vakarássza, ugyanis nem igazán érti, hogy miért viselkednek így az emberek. Próbálja megérteni, próbál utánanézni, hogy mi ilyen nagy szám abban a városban, ami ugyan lenyűgözi, de nem érti. A Mikulásos dolog izgatja leginkább a fantáziáját. Egy ember, aki kéményeken ereszkedik le és ajándékokat hagy a házban élő gyerekeknek...sehogy sem tudja felfogni, hogy miért jó ez, bár érzi, hogy őt magát is lenyűgözi.

Mikor Jack visszatér Halloween városba, elújságolja az ottani rémségeknek, azt amit látott. Mindenki érdeklődve hallgatja Jack beszámolóját, aki olyannyira fellelkesül, hogy úgy dönt átformálja Halloween városát annak a városnak a képére, amit látott. Persze Jack ezt nem veszi észre, de nem igazán jön neki össze. Csupa jó szándék vezérli, de nem éri el azt a hatást, amit Odaát ( xDD najó, ezt nem tudtam kihagyni) látott. Felöltözik Mikulásnak és ajándékokat is készít, de az ajándék dobozok belsejébe elég gyomorforgató dolgok kerülnek: csontok, fejetlen baba, harapós hangszerek, véres ruhácskák stb. A szán sem igazán az  a megszokott, hagyományos fajta. És mindezt az ámokfutást nem is akárhol végzi...nem hogy Halloween városban tenné, ahol ha egy gyerek egy levágott fejet talál az ágya mellett, örömében megöleli azt. Nem ám, Jack Karácsony városában kezd neki a "jótékonykodásnak" és okoz kicsit sem kellemes meglepetést az ottaniaknak. Eközben Sally, a kis zombi szerű lány próbálná észhez téríteni Jacket, ugyanis ő látja azt, amit a többiek nem: Jack képtelen felfogni igazán a Karácsony lényegét és teljesen  a maga módján próbálkozik beletanulni a Mikulás szerepébe, akit mellesleg elrabolt.

Amikor az ember azt hinné, hogy a sok ünnepi készülődés már önmagában rémálom, akkor jön Jack, aki azt hiszi, hogy tudja mit csinál és hagy néhány "érdekes" meglepetést a fa alatt.
Egyébként Jack imádni való figura. Nem lehet nem észre venni, hogy mindent azért csinál, hogy megértse azt a dolgot, amiben még sosem volt része. Átvállalja a Mikulás feladatát és noha nem azt kézbesíti, amit az igazi szokott, de igyekszik, hogy ő is legyen olyan jó, mint az a fura vörös kabátos, kövér fazon.

Hát ez se kimondottan gyerekeknek készült. Ez is inkább a felnőttebb, vagy legalábbis 12 éven felüliknek szól. Elég sokat horror elemet tartalmaz, bár nyilván, mivel animációs filmről van szó és a fiatalabb korosztályt célozták meg ezzel, nem olyan mértékű, de azért kellőképpen morbid. Bár egyben vicces, elgondolkodtató és tele van aranyos ( szó szerint aranyos) karakterekkel is.

Jack Halloween város szülötte és egy olyan világot akart megérteni és kipróbálni, aminek a temperamentuma nincs meg benne. Ez szerintem igencsak arra próbál rámutatni, hogy mennyire átkozottul fontosak a gyökereink és az, hogy honnan jövünk. Noha Jack a maga érdekes módján megpróbálta megérteni és nagyjából lekoppintani Karácsony város "hangulatát", végül nem sikerül neki és ezt maga is belátja.

A karakterek kellőképp kidolgozottak, nem igazán vannak üres vágányok, tele van érdekes nézetekkel. A grafikára sokan panaszkodtak, de nekem nem volt vele különösebb bajom...1993-tól még ne várjunk túl sokat.

Ami pedig még külön dícséretet érdemel azok a zenék. Danny Elfman nagyszerű munkát végzett.:

és azért a Manson féle változat se semmi :) :